Mindenki ismeri a viccet a Mókus őrsről, akik átvezettek egy öreg nénit a zebrán, mostan végig se mondom, de azért a kezdőmondat erejéig mégis felidézem, hiszen olyan poszt következik, amely eredetileg nem itt szeretett volna lenni, ám a szobrokkal foglalkozó előző két bejegyzés végül ide kényszerítette, és talán látni is fogjuk, miért. “Beadja a derekát” olvasásának folytatása
Címke: Budapest
Gyökérzete pedig jól viseli a hirtelen rátörő nedvességet
Három szobor következik, egyfelől születési idejük, a hatvanas évek sorolta őket egymás mellé. Metky Ödön Lány galambbal című szobrát 1961-ben állították fel Balatonlellén, Konyorcsik János Vízbe lépő nőjét 1965-ben Újpesten, Brém Ferenc Követ ejtő fiúját a hetvenes évek közepén Tatabányán, de a szobor alapzatába vésett évszám jól látható, 1966, ez is ebben a korban fogant tehát. “Gyökérzete pedig jól viseli a hirtelen rátörő nedvességet” olvasásának folytatása
Nézz a szemembe, úgy meséld csendesen
Kiss István két szobra következik, az egyik mészkőből készült, Kaposvár belvárosában állították 1963-ban, az ottani szakszervezeti székház előtti terecskén, a másikat majdnem két évtizeddel később, 1982-ben, igen reprezentatív helyen, az angyalföldi pártbizottság székháza előtt a Váci út elején, és hegesztett krómacél az anyaga.
“Nézz a szemembe, úgy meséld csendesen” olvasásának folytatása
Nem mindegy
Ahogy mondani szokás, “Nem mindegy” olvasásának folytatása
Sötétség délben
Három sípoló, táncoló, egy méternél nem magasabb alak a Városligeti fasor egyik épületének homlokzatán. Valamikor négyen lehettek, de ma már csak három táncol és furulázik közülük, kettő a kiugró rizalit párkányának két szélén, egy jobb oldalt, a homlokzat sarkán. A negyedik faun és megalkotójuk kiléte tovatűnt valahol a történelem útvesztőiben. “Sötétség délben” olvasásának folytatása
És mozdulatlan álmodozva fekszem
Ebben a jórészt a szocmodern köztéri magyar szobrászattal foglalkozó blogban előbb vagy utóbb Tar Istvánnak (1910-1971) kell következnie. Teljesüljön be tehát az előbb-utóbbok mindenkori sorsa, és legyen ez az előbb/utóbb: most. tovább
Két medve
Két medve az úgy jön ki,
Egyszerűen
Csontos László Ülő nő lepellel című szobrát 1960-ban állították fel az Újbudán, a Schönherz Zoltán utca déli oldalán lakóparkszerűen, de lakótelepi eljárással épített házegyüttes egyik belső kertjében. A “lakóparkot” újabb értelmében mondom, a “lakótelepet” az egykoriban. A nyolc-tízemeletes házak a környéken több helyen körbefognak ilyen parkocskákat, melyeket éjszaka bezárnak, nappal pedig nem használhatják őket autók. Mindenütt gyep, fák, játszótér, és némelyik ilyen belső udvarra egyszerű zsánerszobrok is odakerültek.
Avec pliszír
Francia fiú udvarolt nekem, ritkaságnak számított ez a hatvanas évek végén. Egy táncmulatságon ismerkedtünk meg a Margitszigeten, azt hiszem, a lebbenő pliszészoknyám tetszett meg neki, ahogy nevetve körbeforgatott. Jópofa, vicces fiú volt, pont olyan, mintha egy francia filmből lépett volna elő. Havonta, kéthavonta jött, ragaszkodott hozzá, hogy ha velem van, pliszészoknyában legyek. Úgyhogy az első mellé sorban szereztem a többit, különböző színűeket, anyagúakat, hosszúságúakat. A két év alatt egyszer sem volt esélyem, hogy kimenjek vele Párizsba, pláne nem, hogy a szüleihez, Réunionba, pedig már esett szó az esküvőről. Aztán egyszer csak elmaradt, nem jött többet, pár hónap múlva kaptam tőle egy búcsúzó levelet. A szekrényemet dugig töltötték az egyetlen egyszer felvett pliszészoknyák.
Szavad ne feledd
Az öcsémnek egész életében járt a szája, csak nyomta a sódert pénzről, nőkről, alig győzte igazítgatni a frizuráját. A nagybátyám disszidált Bécsbe, kertész lett vagy parkőr, már nem is tudom. Az is állandóan csak dumált. Nekem itt, az árnyékos oldalon a földbe kellett kapaszkodnom. Befogtam a pofámat, úgy éreztem, valaki a hátam mögött áll és figyel. Kikértem a papírjaimat, de nem találtak rólam semmit. Vagy tényleg kussoltam, vagy a kutyát sem érdekeltem.
Csak a képre emlékezem 