Bizonyára sokan emlékeznek a cseh Jiři Weil Mendelssohn a tetőn című szatirikus regényére. A történet szerint a bonyodalmak azzal veszik kezdetüket, hogy Prága német megszállása után ketten azt a feladatot kapják a hatóságtól, az éj leple alatt jussanak fel a prágai Rudolfinum tetejére, és távolítsák el onnan az ott látható szobrok közül a zsidó származású zeneszerző, Felix Mendelssohn-Bartholdy szobrát. A dolog elsőre (és sokadjára sem) sikerül, a szobortalpak nincsenek feliratozva, az egyre népesedő brigád nem tud megegyezésre jutni, a szobrok közül melyik lehet Mendelssohné, napról napra, az újabb és újabb nekirugaszkodáskor is dolgukvégezetlen másznak le a tetőről. De mese nincs, közkedvelt szimfóniák és versenyművek, egy nagyszabású oratórium szerzője, Mozart legnagyobb tizenkilencedik századi propagálója zsidó volt, nem maradhat az árja birodalom ilyen fontosságú közintézményének ennyire exponált pontján.
“Zene szemeinknek, avagy Férfiak a magasban” olvasásának folytatásaCímke: Huszár Adolf
Ülve-főve
Hát idáig is eljutottunk. Az itt következő poszt olyan szobrokat fog összegyűjteni és legalább egyetlen kép erejéig bemutatni, amelyeknek főalakjai vagy mellékalakjai ülnek, ücsörögnek, valamilyen ülőalkalmatosságon foglalnak helyet. Hogy kedves költőm szavaival éljek, hatalmas nagy téma ez, még talán a Titanic pusztulásánál is nagyobb. Nem fogom zokon venni, ha az alább említett példáimra az olvasó kapásból kivételt vagy ellenpéldát sorol — az ülő szobrok tenger, amit nem lehet kimerni, és az állításaimat úgy próbálom védeni, hogy a szövegben legtöbbször előforduló szó az “általában” határozószó lesz.
“Ülve-főve” olvasásának folytatásaOlvasni
Amihez persze nem elég pusztán az akarat. “Olvasni” olvasásának folytatása
Egyik lábam itt, a másik meg ott
Akárhogy van, akár szeretjük, akár nem, tudomásul kell vennünk és muszáj együtt élni a tudattal: az egész alakos figurális szobroknak van lábuk. Ráadásul a talapzat miatt sokszor közvetlenül az orrunk előtt van vagy túlságosan is kéznél foglal helyet a szoborláb. Kicsit ellenkezőleg érzek, mint ahogyan Annie Ernaux írja egyszerű narratológiai megjegyzésként, valójában a rá jellemző és nagyon is vonzó elbeszélői csökönyösséggel egy családi történés kapcsán Egy asszony című, az édesanyjáról szóló önéletrajzi kisregényében: “Nem tudom elmondani azokat a perceket, mert már megtettem egy másik könyvben, vagyis egy újabb elbeszélés, más szavakkal, más mondatrenddel, soha többé nem lehetséges.” Én éppenhogy ugyanannak veselkedek neki most is ebben a bejegyzésben, mint mindig a blogban, nagyjából a szavaim is hasonlítanak és a mondataim rendje is ugyanaz, még akkor is, ha ennek a szövegnek a genezise eltér az általános gyakorlatomtól: nem egy előzetes elképzelés vagy terv hozta létre, hanem jobbára a véletlen, amit egy idő után megpróbáltam irányítani és szerzői intencióval utólag felruházni. Ha lett benne történés, akkor ez az utólagos felruházás eredménye. A poszt képei között kizárólag olyan felvételek láthatóak, amelyeket szándékosan szoborlábakról, szobrok lábfejeiről készítettem — egy-két kivételtől eltekintve egyik sem kivágat, hanem közvetlenül fényképezett teljes kép, sokszor a mélységélesség jótéteményeivel megáldva. Mozgóposzt egyébként, ami azt jelenti, 2013-as megnyitása óta folyamatosan és kiszámíthatatlan ütemezésben bővítem, mindig új arcát fogja mutatni tehát a láb.
“Egyik lábam itt, a másik meg ott” olvasásának folytatása
Csak a képre emlékezem 