Kategória: Szobrok

Lólépésben

Még aki nem tud sakkozni, az is tisztában van vele, hogy mit jelent a lólépés: a kiindulási mezőről két lépés előre, a végén egy jobbra vagy balra; a huszár a sakkban az útjában lévő bábukat is át tudja ugrani, ha az a bizonyos negyedik mező, ahova a ló lépni fog, szabad. Jöjjön tehát ez a londoni séta lólépésben, annál is inkább, mert lovakról fog szólni. “Lólépésben” olvasásának folytatása

Víz a lelke

Végre egy szobor, talán az első a blog történetében, ahol nem köt a szobrász személye vagy a korszak, melyben a szobor megszületett! A Vízbe lépő lány köztérképes lapjáról megtudható, mennyire bonyolult és tulajdonképpen homályba vesző, megnyugtatóan nem tisztázott története van ennek a leányzónak. Végső soron persze mindegy, hogy Johann Müller vagy Pátzay Pál készítette (én magam Kisfaludi Strobl Zsigmondot mondanám, ám ő nagyon gondosan kalligrafált, teljes névvel szignálta ilyen jellegű szobrait).  “Víz a lelke” olvasásának folytatása

Miért jó a póknak?

A vicc szerint: nem jó neki. De ennek a póknak jó. Louise Bourgeois (1911-2010) 1997-ben, hosszú pályafutásának utolsó szakaszában készítette el talán legnagyobb nemzetközi hírnevet szerző művét; az állandó kiállításokon, főként amerikai múzeumokban látható példányok mellett a szobornak különböző méretű utazó másolatai is léteznek.  “Miért jó a póknak?” olvasásának folytatása

Páros kínt enyhíthet

Az Emberpár tipikusan olyan szobor, melynek legjellegzetesebb nézete a hátulnézete. Kiss István művét — ha csak nem a Balaton felől közelíti meg az ember — így is pillantjuk meg először, ebből a legjellegzetesebb nyárközepi perspektívából. Az 1960-ban a fonyódi mólónál a korszak a magyar szobrászat körében rövid ideig még használatban lévő anyagából, alumíniumból felállított kétalakos plasztika eredetileg a vízhez jóval közelebb helyezkedett el, a korabeli képek azt mutatják, hogy a szinte a piedesztált mosó víz és a fonyódi kikötő azóta jócskán átalakított vonalai jóformán szabályosan geometrikus környezetet és hátteret adtak a két figurának ebből a nézetből. “Páros kínt enyhíthet” olvasásának folytatása

Diadalívek árnyékában

Ha valaki befordul egy téli éjjel a Rákóczi útról a Klauzál utcába, és nem találkozik senkivel, megáll és megy, és mindenütt sötétek az ablakok… Nem, nem. Csak a tél stimmel, semmi más. “Diadalívek árnyékában” olvasásának folytatása

A kalap

Vagy ahogyan kedvenc fiatalkori filmünkben, a Jules és Jimben olyan káprázatosan mondották: “le chapeau”. Nem is filmrészletet ajánlok a youtube-ról (mindenkit arra biztatok, keresse meg a jelenetet, nem árulom el, hol van, szerezze meg, kérje kölcsön, töltse le, nézze végig az egészet), hanem ezt a gyönyörű mai hommage-t; ezt látva azonnal érteni fogjuk, miről is van szó.

A kalapról. “A kalap” olvasásának folytatása

Nem fáj a hajam, és nem fáj semmim sem

Köztudott, és itt a blogon szereplő írások egyik-másikában is szóba került már, hogy a köztéri képzőművészet egyik válfaja nem is annyira titkolt erotikus összeesküvésnek számít. Legalábbis Magyarországon, a szocreált követő 15-20 évben, klasszikus szobrászi iskolázottság birtokában, bizonyos tabuktól már megszabadulva és még a modernizmus térnyerése előtt ez biztosan így volt elkönyvelhető: az itt látható szobrokhoz hasonló, igen nagy számú köztéri művek afféle összekacsintásként működtek művész és publikuma között. “Nem fáj a hajam, és nem fáj semmim sem” olvasásának folytatása