Kategória: Szobor

Paripám már érzi, amit én csak tudok

Ló és lovas hatalmas téma a művészet történetében — nekem pedig ez a hatalmas téma, anélkül, hogy e helyt részletesen ismertetném, alkalmat ad rá, hogy ráforduljak végre e blog és a blog középpontjában álló korszak, az 1960-as évek egyik abszolút főszereplőjére, Somogyi Józsefre, mégpedig egyik lovasszobra, a szigetvári várban 1968-ban felállított Zrínyi Miklós kapcsán. “Paripám már érzi, amit én csak tudok” olvasásának folytatása

De gólt azt nem fogsz látni

Ezeket a képeket régebb óta nézegetem. Még nyáron készültek, Veszprémben, az egyetemi lakótelepen, Andrássy Kurta János Ülő férfi, álló nő című, 1962-ben felállított alumíniumszobrát ábrázolják (a szobrásznak szentelt honlapon a szobor címe Fiatalok). Nehezen találtam rá, és csak néhány képet csináltam a szoborról, kutyafuttában; késésben is voltam, zavart a szembefény meg a szobrot körbenövő és nagyrészt takaró növényzet. “De gólt azt nem fogsz látni” olvasásának folytatása

A rácsok, a rácsok, a rácsok angyalok

Az itt következő három térplasztika furcsa szerzet. Ilyesmit ma már nem nagyon csinálnak, mondhatni, mindez a köztéri szobrászat nem is veszélyeztetett, de kihalt faja lett. “A rácsok, a rácsok, a rácsok angyalok” olvasásának folytatása

Gyökérzete pedig jól viseli a hirtelen rátörő nedvességet

Három szobor következik, egyfelől születési idejük, a hatvanas évek sorolta őket egymás mellé. Metky Ödön Lány galambbal című szobrát 1961-ben állították fel Balatonlellén, Konyorcsik János Vízbe lépő nőjét 1965-ben Újpesten, Brém Ferenc Követ ejtő fiúját a hetvenes évek közepén Tatabányán, de a szobor alapzatába vésett évszám jól látható, 1966, ez is ebben a korban fogant tehát. “Gyökérzete pedig jól viseli a hirtelen rátörő nedvességet” olvasásának folytatása

Kívül-belül üresen kong szívem

Az 1930-ban Salgótarjánban született Vasas Károly nem tartozott a korszak szobrászainak elitjébe. Első olvasásra talán élesen hangzik ez a mondat, de a minap kezembe került a korabeli Képző- és Iparművészeti Lektorátus mellett működő Művészeti Bizottság 1963 decemberéből való jegyzőkönyve, ahol Vasas a Könyves Kálmán körúton akkor felépült húsztantermes iskolaépület elé készített, a Lesenyei Mártát, Osváth Máriát és őt meghívó pályázaton egyébként nyertes szobortervét a testület tagjai igen éles szavakkal, meglehetősen méltatlanul, az akkor fiatalnak számító szobrász munkásságán a “nagyság” jegyeit számonkérve bírálták. “Kívül-belül üresen kong szívem” olvasásának folytatása

A gondviselésről

Bécsben sajnos nem járok olyan sokszor, mint amennyiszer kellene, illene, jó lenne. Az elmúlt években kizárólag úgy jutottam el ide, hogy valamelyik nyugat-magyarországi kisvárosban vagy valahol faluhelyen töltöttünk néhány napot, és ezek közül az egyiket arra szántuk, hogy átautóztunk a nagyvárosba. Pedig nincs a nyugati világnak olyan könnyedén elérhető pontja, koncertre, operára, kiállításra, múzeumra vagy csak egyszerűen az utcai mászkálásra alkalmas közeli helye, mint Bécs. “A gondviselésről” olvasásának folytatása

Nézz a szemembe, úgy meséld csendesen

Kiss István két szobra következik, az egyik mészkőből készült, Kaposvár belvárosában állították 1963-ban, az ottani szakszervezeti székház előtti terecskén, a másikat majdnem két évtizeddel később, 1982-ben, igen reprezentatív helyen, az angyalföldi pártbizottság székháza előtt a Váci út elején, és hegesztett krómacél az anyaga.

_nyitó

“Nézz a szemembe, úgy meséld csendesen” olvasásának folytatása

Napba nézve

Ígértem korábban, hogy Tar Istvánra még visszatérek. Nem erre a szoborra gondoltam, ami itt következik, de a nyár forgandó szerencséje ezt sodorta elém, hivatalos címe szerint Éneklők, 1967-ben készült, és ma Keszthelyen, a Pannon Egyetem Georgikon Karának egyik kollégiumi épülete előtt áll. “Napba nézve” olvasásának folytatása

Vizesre nagyítva

Köztudomású, hogy Mikus Sándor, a huszadik század magyar köztéri szobrászatának sok nagy alakjához hasonlóan, szegény sorból származott. Eredetileg műszerészként kezdett dolgozni az újpesti Egyesült Izzóban, ahol a gyár főmérnöke, Pfeifer Ignác felfigyelt a fiatal munkás rendkívüli rajzkészségére, és anyagilag is támogatta őt abban, hogy Olaszországba utazzon művészeti tanulmányokat folytatni; bővebben