Bécsben sajnos nem járok olyan sokszor, mint amennyiszer kellene, illene, jó lenne. Az elmúlt években kizárólag úgy jutottam el ide, hogy valamelyik nyugat-magyarországi kisvárosban vagy valahol faluhelyen töltöttünk néhány napot, és ezek közül az egyiket arra szántuk, hogy átautóztunk a nagyvárosba. Pedig nincs a nyugati világnak olyan könnyedén elérhető pontja, koncertre, operára, kiállításra, múzeumra vagy csak egyszerűen az utcai mászkálásra alkalmas közeli helye, mint Bécs. “A gondviselésről” olvasásának folytatása
Kategória: Szobor
Nézz a szemembe, úgy meséld csendesen
Kiss István két szobra következik, az egyik mészkőből készült, Kaposvár belvárosában állították 1963-ban, az ottani szakszervezeti székház előtti terecskén, a másikat majdnem két évtizeddel később, 1982-ben, igen reprezentatív helyen, az angyalföldi pártbizottság székháza előtt a Váci út elején, és hegesztett krómacél az anyaga.
“Nézz a szemembe, úgy meséld csendesen” olvasásának folytatása
Napba nézve
Ígértem korábban, hogy Tar Istvánra még visszatérek. Nem erre a szoborra gondoltam, ami itt következik, de a nyár forgandó szerencséje ezt sodorta elém, hivatalos címe szerint Éneklők, 1967-ben készült, és ma Keszthelyen, a Pannon Egyetem Georgikon Karának egyik kollégiumi épülete előtt áll. “Napba nézve” olvasásának folytatása
Vizesre nagyítva
Köztudomású, hogy Mikus Sándor, a huszadik század magyar köztéri szobrászatának sok nagy alakjához hasonlóan, szegény sorból származott. Eredetileg műszerészként kezdett dolgozni az újpesti Egyesült Izzóban, ahol a gyár főmérnöke, Pfeifer Ignác felfigyelt a fiatal munkás rendkívüli rajzkészségére, és anyagilag is támogatta őt abban, hogy Olaszországba utazzon művészeti tanulmányokat folytatni; bővebben
Körkörös romok
Borgesnek R. Kiss Lenke szobrához persze csak nagyon olyan “bal kezemmel a fejem fölött megfogom a jobb fülemet”-módra van köze, de azért valamennyi mégis van. “Körkörös romok” olvasásának folytatása
Mert nints rajtam rokola
Élek-halok az 1961-ben készült/felavatott szobrokért. Nem azt mondom, hogy ellenállhatatlan vonzalom ez, de másképpen dobban meg a szívem, ha azt látom egy talapzaton: 1961. tovább
Sötétség délben
Három sípoló, táncoló, egy méternél nem magasabb alak a Városligeti fasor egyik épületének homlokzatán. Valamikor négyen lehettek, de ma már csak három táncol és furulázik közülük, kettő a kiugró rizalit párkányának két szélén, egy jobb oldalt, a homlokzat sarkán. A negyedik faun és megalkotójuk kiléte tovatűnt valahol a történelem útvesztőiben. “Sötétség délben” olvasásának folytatása
Jelenetek a szobrok életéből
Szeifert Natáliának
Mert minden a mozgás, s aki egy helyben ül vagy áll, elmúlik végül.
Szemedből olvasom, ha könyvből nem hagyod
R. Kiss Lenke mindössze tizenhárom hónappal volt idősebb, mint öccse, a Kádár-korszak egyik legfoglalkoztatottabb köztéri szobrászának számító Kiss István. Pályája viszont nagyjából fél évtizeddel később indult, a család még a háborús években Magyarországra települt a Biharság a román határ túlfelén elhelyezkedő, mindkettejük elemi iskolai éveinek színhelyéhez, Nagyszalontához közel eső kis falujából, Illyéről. Kiss István elkezdte tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, melyet nővére néhány évvel később, 1951-57 között végzett el. “Szemedből olvasom, ha könyvből nem hagyod” olvasásának folytatása
Arcod porcelán, kezed-lábad fa-cövek, bábú vagy te, semmi más
Az utolsó négy júniusi bejegyzésem (két favicc és két Röviden mondd) szándékom szerint megelőlegezte ezt a mostani posztot, melyet régebben megígértem, és amelyben olyasmiről lesz szó, amivel a blogban korábban is foglalkoztam. Mivel hatalmas nagy téma ez, azt hiszem, a Népstadion dromoszának szoborparkja ügyében nem is ez a mostani lesz az utolsó szavam. “Arcod porcelán, kezed-lábad fa-cövek, bábú vagy te, semmi más” olvasásának folytatása
