Kategória: Szobor

Veszi a kalapját

Végül úgy döntöttem, ezt az amszterdami szobrot nem teszem be nagy kalap-gyűjtésembe, noha valamiképpen a kalapos szobor esszenciája — de így talán rá tudom irányítani a figyelmet arra a publikálása óta oly sokat változott posztra, hogy már apja sem ismerné fel, ha nem foglalkozott volna vele annyira sokat és nem bővítgette volna folyamatosan. De ebbe nem akarok túlságosan belebonyolódni, mert nem fogok tudni könnyen kikeveredni belőle. “Veszi a kalapját” olvasásának folytatása

Jelenetek az állatok királyának életéből

Ha az ember sokat fényképez szobrokat, domborműveket, emléktáblákat, az évek során előbb-utóbb gyűlni kezdenek merevlemezén ennek a hamisítatlan urbánus tevékenységnek a melléktermékei. Utcaképek, épületrészletek, fák, domborművekbe ékelt gázkonvektorok, vicces feliratok, hülyéskedő-hasraeső járókelők, járművek, tűzcsapok, sínek, és aztán persze más szobrok is, olyanok, amelyeket először nem is akart lefényképezni. “Jelenetek az állatok királyának életéből” olvasásának folytatása

Beadja a derekát

Mindenki ismeri a viccet a Mókus őrsről, akik átvezettek egy öreg nénit a zebrán, mostan végig se mondom, de azért a kezdőmondat erejéig mégis felidézem, hiszen olyan poszt következik, amely eredetileg nem itt szeretett volna lenni, ám a szobrokkal foglalkozó előző két bejegyzés végül ide kényszerítette, és talán látni is fogjuk, miért. “Beadja a derekát” olvasásának folytatása

Lejaklózottan

Antal Károlyra, az 1909-ben született és 1994-ben elhunyt szobrászra igazán nem vonatkozik az, amivel oly sok bejegyzést kezdtem az elmúlt hónapokban. Őt bizony kortársai kifejezetten nagy becsben tartották. Pályája töretlenül indult, elvégezte az Iparművészeti Iskolát és a Magyar Képzőművészeti Főiskolát, felnevelő mesterei, a pályán őt elindító legelső kollégái közé tartozott Mátrai Lajos György, Szentgyörgyi István és Ohmann Béla. 1934-35-ben ösztöndíjjal Rómában tartózkodott, hazatérte után a Százados úti művésztelep lakója lett. “Lejaklózottan” olvasásának folytatása

Paripám már érzi, amit én csak tudok

Ló és lovas hatalmas téma a művészet történetében — nekem pedig ez a hatalmas téma, anélkül, hogy e helyt részletesen ismertetném, alkalmat ad rá, hogy ráforduljak végre e blog és a blog középpontjában álló korszak, az 1960-as évek egyik abszolút főszereplőjére, Somogyi Józsefre, mégpedig egyik lovasszobra, a szigetvári várban 1968-ban felállított Zrínyi Miklós kapcsán. “Paripám már érzi, amit én csak tudok” olvasásának folytatása

De gólt azt nem fogsz látni

Ezeket a képeket régebb óta nézegetem. Még nyáron készültek, Veszprémben, az egyetemi lakótelepen, Andrássy Kurta János Ülő férfi, álló nő című, 1962-ben felállított alumíniumszobrát ábrázolják (a szobrásznak szentelt honlapon a szobor címe Fiatalok). Nehezen találtam rá, és csak néhány képet csináltam a szoborról, kutyafuttában; késésben is voltam, zavart a szembefény meg a szobrot körbenövő és nagyrészt takaró növényzet. “De gólt azt nem fogsz látni” olvasásának folytatása

A rácsok, a rácsok, a rácsok angyalok

Az itt következő három térplasztika furcsa szerzet. Ilyesmit ma már nem nagyon csinálnak, mondhatni, mindez a köztéri szobrászat nem is veszélyeztetett, de kihalt faja lett. “A rácsok, a rácsok, a rácsok angyalok” olvasásának folytatása

Gyökérzete pedig jól viseli a hirtelen rátörő nedvességet

Három szobor következik, egyfelől születési idejük, a hatvanas évek sorolta őket egymás mellé. Metky Ödön Lány galambbal című szobrát 1961-ben állították fel Balatonlellén, Konyorcsik János Vízbe lépő nőjét 1965-ben Újpesten, Brém Ferenc Követ ejtő fiúját a hetvenes évek közepén Tatabányán, de a szobor alapzatába vésett évszám jól látható, 1966, ez is ebben a korban fogant tehát. “Gyökérzete pedig jól viseli a hirtelen rátörő nedvességet” olvasásának folytatása

Kívül-belül üresen kong szívem

Az 1930-ban Salgótarjánban született Vasas Károly nem tartozott a korszak szobrászainak elitjébe. Első olvasásra talán élesen hangzik ez a mondat, de a minap kezembe került a korabeli Képző- és Iparművészeti Lektorátus mellett működő Művészeti Bizottság 1963 decemberéből való jegyzőkönyve, ahol Vasas a Könyves Kálmán körúton akkor felépült húsztantermes iskolaépület elé készített, a Lesenyei Mártát, Osváth Máriát és őt meghívó pályázaton egyébként nyertes szobortervét a testület tagjai igen éles szavakkal, meglehetősen méltatlanul, az akkor fiatalnak számító szobrász munkásságán a “nagyság” jegyeit számonkérve bírálták. “Kívül-belül üresen kong szívem” olvasásának folytatása