Kategória: Szobor

Mindég szilajabban pörög ujja

A Laborcz Ferenc egyalakos álló szobrai közül válogató, három darabból álló sorozat utolsó részéhez értem, visszafele haladva az időben, 1969-től egy 1967-es megállóval a hatvanas évtized elejére jutottunk, egészen pontosan 1963-ba: a Kígyóölő következik Budán, a Rózsadomb aljában, a téglafalhomlokzatos II. kerületi rendőrkapitányság előtt. “Mindég szilajabban pörög ujja” olvasásának folytatása

Csak úgy csinál

Mintha nem tudná, hogy legalább száz éve várok rá. Nagyon szép, de a haja nem lobog, és sötét ruhában én bújok át a kerítésen, hogy lássam. Tényleg így voltam ezzel a szoborral, Laborcz Ferenc Diszkoszvetőjével, ahogy a Pál Utcai Fiúk énekli, mint a kisgyerek: legalább száz éve mindent tudtam róla, vártam rá, de a valóságban csak idén március végén láttam először. “Csak úgy csinál” olvasásának folytatása

Hogy a lába sem éri a földet

Talán ildomtalanság rögtön a címben lelőni a poént, a gesztus, a lelövés viszont magyarázatot kíván, és ez a magyarázat lesz végül maga a dolog. Laborcz Ferenc — ő ennek a blognak, a “Laborcz Ferenc” címkére kattintva láthatjuk, amúgy is az egyik főszereplője — három szobra következik három posztban, három egyszerű, egyalakos szobor a művész legfontosabb alkotói korszakából, az 1960-as évekből, időrendben visszafele haladva. “Hogy a lába sem éri a földet” olvasásának folytatása

Olvasni

Amihez persze nem elég pusztán az akarat. “Olvasni” olvasásának folytatása

Egyszerűen

Csontos László Ülő nő lepellel című szobrát 1960-ban állították fel az Újbudán, a Schönherz Zoltán utca déli oldalán lakóparkszerűen, de lakótelepi eljárással épített házegyüttes egyik belső kertjében. A “lakóparkot” újabb értelmében mondom, a “lakótelepet” az egykoriban. A nyolc-tízemeletes házak a környéken több helyen körbefognak ilyen parkocskákat, melyeket éjszaka bezárnak, nappal pedig nem használhatják őket autók. Mindenütt gyep, fák, játszótér, és némelyik ilyen belső udvarra egyszerű zsánerszobrok is odakerültek.

“Egyszerűen” olvasásának folytatása

Lólépésben

Még aki nem tud sakkozni, az is tisztában van vele, hogy mit jelent a lólépés: a kiindulási mezőről két lépés előre, a végén egy jobbra vagy balra; a huszár a sakkban az útjában lévő bábukat is át tudja ugrani, ha az a bizonyos negyedik mező, ahova a ló lépni fog, szabad. Jöjjön tehát ez a londoni séta lólépésben, annál is inkább, mert lovakról fog szólni. “Lólépésben” olvasásának folytatása

Víz a lelke

Végre egy szobor, talán az első a blog történetében, ahol nem köt a szobrász személye vagy a korszak, melyben a szobor megszületett! A Vízbe lépő lány köztérképes lapjáról megtudható, mennyire bonyolult és tulajdonképpen homályba vesző, megnyugtatóan nem tisztázott története van ennek a leányzónak. Végső soron persze mindegy, hogy Johann Müller vagy Pátzay Pál készítette (én magam Kisfaludi Strobl Zsigmondot mondanám, ám ő nagyon gondosan kalligrafált, teljes névvel szignálta ilyen jellegű szobrait).  “Víz a lelke” olvasásának folytatása

Páros kínt enyhíthet

Az Emberpár tipikusan olyan szobor, melynek legjellegzetesebb nézete a hátulnézete. Kiss István művét — ha csak nem a Balaton felől közelíti meg az ember — így is pillantjuk meg először, ebből a legjellegzetesebb nyárközepi perspektívából. Az 1960-ban a fonyódi mólónál a korszak a magyar szobrászat körében rövid ideig még használatban lévő anyagából, alumíniumból felállított kétalakos plasztika eredetileg a vízhez jóval közelebb helyezkedett el, a korabeli képek azt mutatják, hogy a szinte a piedesztált mosó víz és a fonyódi kikötő azóta jócskán átalakított vonalai jóformán szabályosan geometrikus környezetet és hátteret adtak a két figurának ebből a nézetből. “Páros kínt enyhíthet” olvasásának folytatása

Diadalívek árnyékában

Ha valaki befordul egy téli éjjel a Rákóczi útról a Klauzál utcába, és nem találkozik senkivel, megáll és megy, és mindenütt sötétek az ablakok… Nem, nem. Csak a tél stimmel, semmi más. “Diadalívek árnyékában” olvasásának folytatása