
Women with two left eyes are always smiling. But maybe you shouldn’t look into it.

Women with two left eyes are always smiling. But maybe you shouldn’t look into it.

A minap újra kiposztoltam ezt a régebbi emlékemet a Facebookon, és bár nem szobor, eszembe juttatta a hozzá fűzött rövid kis reflexiót, ami, ha nagyon akarom, történetnek is beillik:
“A nézését meg a járását” olvasásának folytatásaEgy fényképekkel operáló szobros blog működésének alapfeltétele a folyamatos fényképezés. Márpedig ebben én augusztusi bulgáriai utazásom óta nagy szünetet hagytam, módszeresen és sokoldalúan mindössze négy-öt szobrot fényképeztem le 2023 második felében.
“Között” olvasásának folytatásaOlyan szobor következik, amelyik mindenki számára ismerős (vagy legalábbis biztosan látnia kellett, a látóterében volt már, még ha erről nem tudott is), aki megfordult a Lánchíd pesti hídfőjénél, a Magyar Tudományos Akadémia előtti részen. Jankovits Gyula a főépület előtt 1899-ben magas oszlopra állított Szarvas Gábor-mellszobra úgyszólván magától értetődő része az épület kapcsán megszokott látványnak.
“Alászolgája” olvasásának folytatásaLeányom, nyugalom.
“Nyugalom” olvasásának folytatásaEgy szentet és egy boldogat
“Befóliázva” olvasásának folytatásaBeszélgetések bolgár kalauzokkal 3.
A szófiai A szocialista művészet múzeuma csak első, felületes látásra hasonlít a nagytétényi Memento Parkhoz, noha létrejöttének kiváltó okai hasonlóak: elhelyezést biztosítani a rendszerváltás után különféle politikai, mentálhigiénés vagy közesztétikai okok miatt a köztereken nemkívánatossá vált szobroknak, emlékműveknek, megőrizni őket, hiszen ezek saját koruk néha élvonalbelinek számító műalkotásai, egyúttal hatványozottan lenyomatai annak a korszaknak, amelyben alkotóik létrehozták őket. Már első látásra is van azonban egy nagy különbség, elég csak a nyitó képet megnézni,
“Az igen legtöbbször nem is” olvasásának folytatásaBeszélgetések bolgár kalauzokkal 2.
Aki gondosan áttanulmányozta a sorozat nyitó darabjának, a szovjet hadsereg dicsőségét zengő szófiai emlékműről szóló bejegyzésnek, az Oszvobogyítyelkának a legvégén szereplő névsort és az ott ismertetett életrajzi adatokat, annak feltűnhetett egy évszám-páros, az egyik szobrásznak, az 1917 október című reliefet készítő kollektíva vezetőjének, Ljubomir Dalcsevnek a neve mellett álló két évszám: 1902 és 2002. A száz év (ami néhány hónap híján különben nem lett kerek, Dalcsev 1902. december 27-én született Thesszalonikiben és 2002. július 11-én halt meg az Egyesült Államok-beli Sunnyvale-ben) a huszadik századi bolgár szobrászat legjelentősebb alakjának fordulatos életét fedi, a fordulatokat az évszámok azonban nem mutatják meg; a helyszínek már inkább.
“Találkozás egy bolgár ismerőssel: Ljubomir Dalcsev” olvasásának folytatásaBeszélgetések bolgár kalauzokkal 1.
Bulgária nagyon szoborszerető ország, ami félig-meddig meglepetés, hiszen az ember ahhoz van hozzászokva, ha Magyarországtól délkeleti irányba indul, egyre kevesebb szoborba akad. De Bulgáriára ez a megállapítás nem áll, a nagyobb városok belső részein lépten-nyomon olyan sűrűséggel tűnnek elénk a köztéri alkotások, hogy az már-már zavarba ejtő. Ráadásul a huszadik századi bolgár szobrászat története, és különösen a bulgáriai 1944-et követő fejlemények felületes ránézésre is olyan észrevételekre adnak alkalmat, amelyek a korabeli magyar szobrászatra is vonatkoznak. Az itt következő háromrészes sorozat — Beszélgetések bolgár kalauzokkal –, melynek ez a nyitó darabja, három generális példán keresztül ezt a hasonlóságot szeretné érzékeltetni.
“Oszvobogyítyelka” olvasásának folytatásaNem az egyszerű dolgokat persze,
“Hogy nézni is tereh” olvasásának folytatása