Ebben a jórészt a szocmodern köztéri magyar szobrászattal foglalkozó blogban előbb vagy utóbb Tar Istvánnak (1910-1971) kell következnie. Teljesüljön be tehát az előbb-utóbbok mindenkori sorsa, és legyen ez az előbb/utóbb: most. tovább
Címke: körbe-körbe
Csak úgy csinál
Mintha nem tudná, hogy legalább száz éve várok rá. Nagyon szép, de a haja nem lobog, és sötét ruhában én bújok át a kerítésen, hogy lássam. Tényleg így voltam ezzel a szoborral, Laborcz Ferenc Diszkoszvetőjével, ahogy a Pál Utcai Fiúk énekli, mint a kisgyerek: legalább száz éve mindent tudtam róla, vártam rá, de a valóságban csak idén március végén láttam először. “Csak úgy csinál” olvasásának folytatása
Hogy a lába sem éri a földet
Talán ildomtalanság rögtön a címben lelőni a poént, a gesztus, a lelövés viszont magyarázatot kíván, és ez a magyarázat lesz végül maga a dolog. Laborcz Ferenc — ő ennek a blognak, a “Laborcz Ferenc” címkére kattintva láthatjuk, amúgy is az egyik főszereplője — három szobra következik három posztban, három egyszerű, egyalakos szobor a művész legfontosabb alkotói korszakából, az 1960-as évekből, időrendben visszafele haladva. “Hogy a lába sem éri a földet” olvasásának folytatása
Egyszerűen
Csontos László Ülő nő lepellel című szobrát 1960-ban állították fel az Újbudán, a Schönherz Zoltán utca déli oldalán lakóparkszerűen, de lakótelepi eljárással épített házegyüttes egyik belső kertjében. A “lakóparkot” újabb értelmében mondom, a “lakótelepet” az egykoriban. A nyolc-tízemeletes házak a környéken több helyen körbefognak ilyen parkocskákat, melyeket éjszaka bezárnak, nappal pedig nem használhatják őket autók. Mindenütt gyep, fák, játszótér, és némelyik ilyen belső udvarra egyszerű zsánerszobrok is odakerültek.
Víz a lelke
Végre egy szobor, talán az első a blog történetében, ahol nem köt a szobrász személye vagy a korszak, melyben a szobor megszületett! A Vízbe lépő lány köztérképes lapjáról megtudható, mennyire bonyolult és tulajdonképpen homályba vesző, megnyugtatóan nem tisztázott története van ennek a leányzónak. Végső soron persze mindegy, hogy Johann Müller vagy Pátzay Pál készítette (én magam Kisfaludi Strobl Zsigmondot mondanám, ám ő nagyon gondosan kalligrafált, teljes névvel szignálta ilyen jellegű szobrait). “Víz a lelke” olvasásának folytatása
Páros kínt enyhíthet
Az Emberpár tipikusan olyan szobor, melynek legjellegzetesebb nézete a hátulnézete. Kiss István művét — ha csak nem a Balaton felől közelíti meg az ember — így is pillantjuk meg először, ebből a legjellegzetesebb nyárközepi perspektívából. Az 1960-ban a fonyódi mólónál a korszak a magyar szobrászat körében rövid ideig még használatban lévő anyagából, alumíniumból felállított kétalakos plasztika eredetileg a vízhez jóval közelebb helyezkedett el, a korabeli képek azt mutatják, hogy a szinte a piedesztált mosó víz és a fonyódi kikötő azóta jócskán átalakított vonalai jóformán szabályosan geometrikus környezetet és hátteret adtak a két figurának ebből a nézetből. “Páros kínt enyhíthet” olvasásának folytatása
Kodály & Kodály
De nemcsak két Kodály Zoltán, két Varga Imre is. “Kodály & Kodály” olvasásának folytatása
Nem fáj a hajam, és nem fáj semmim sem
Köztudott, és itt a blogon szereplő írások egyik-másikában is szóba került már, hogy a köztéri képzőművészet egyik válfaja nem is annyira titkolt erotikus összeesküvésnek számít. Legalábbis Magyarországon, a szocreált követő 15-20 évben, klasszikus szobrászi iskolázottság birtokában, bizonyos tabuktól már megszabadulva és még a modernizmus térnyerése előtt ez biztosan így volt elkönyvelhető: az itt látható szobrokhoz hasonló, igen nagy számú köztéri művek afféle összekacsintásként működtek művész és publikuma között. “Nem fáj a hajam, és nem fáj semmim sem” olvasásának folytatása
Legmerészebb álmaink is átguggolhatók
A blog történetében ez az első alkalom, hogy egy szobor nem feltétlenül saját esztétikai kiválósága, hanem elsősorban a fényképezés öröme okán kerül fel az oldalra. tovább olvasom
Ültében a legyet
A cím persze igazságtalan. Laborcz Ferenc 1965-ös Ülő munkás című szobra csakis címadásában, közvetlenebbül talán a témaválasztásban hasonul korához, minden egyébben már saját öntörvényű szobrászati pályájának rajza, ennek a haladványnak a pillanatnyi állapotrögzítése, életének utolsó bő évtizedében, az 1971-es váratlan halálát megelőző években pedig határozott elkülönülés az egyébként érvényes kánontól.
Csak a képre emlékezem 