Címke: köztérkép

Emlékszem, régen volt

Nem véletlenül kapta címéül ez a bejegyzés az egykori legendás Kex együttes mára klasszikussá vált dalának kezdősorát, de e ponton minden párhuzamosság vagy hasonlóság véget is ér: pusztán a végtelen asszociációs mező egyetlen pillanatnyi felvillantásáról van szó. A “családról” az embernek, vagy ne is mondjam ilyen fellengzősen, nekem könnyedén jut eszembe Baksa-Soós Jánosék a mainstreambe inkább csak valami testetlen nosztalgia révén beletartozó régi slágere, a Család. És hát mindent el kell kezdeni valahogy. Na de hadd lássam, hogyan folytatod

“Lásd, itt leülhetnél…”

Semmi más nem kapcsolja az itt következő szobrot, Tar István Budapesti lányát az előzőhöz, kizárólag a proxemika, a közös tér, és persze a közös alkalom — a Budapesti lány is az 1965-re kialakított Jubileumi park fő attrakciójának, a Gellérthegy fennsíkján és déli lejtőjén kiképzett teraszos kert középső platója díszének számított. ““Lásd, itt leülhetnél…”” olvasásának folytatása

És amikor öreg leszek s iszonyú tapasztalt

Kedves szegedi tanárom mondta egyszer nevetve, miután jelentőségteljesen végignézett egyetemi csoportunkon: ha az embernek huszonnégy éves koráig nem jut eszébe semmi, akkor már nem is fog. A megjegyzést nem nekünk címezte, sőt meg is adta az esélyt: a határvonalat a mi akkori életkorunknál egy-két évvel későbbre igazította. Inkább valamilyen tudománytörténeti bon mot volt ez, és később úgy hangzott: ha egy tudósnak huszonnégy éves kora előtt eszébe jut valami, akkor egész életében abból az ötletéből fog élni. “És amikor öreg leszek s iszonyú tapasztalt” olvasásának folytatása

Árnyék a falon

Gyors előzetes lesz csak ez, hiszen Samu Géza (1947–1990) Másvilágkép című, a Pesti Vigadó Galériájában rendezett, szobraiból, kisplasztikáiból, különleges famunkáiból, grafikáiból összeállított, a közeli napokban bezáruló kiállítását muszáj lesz később részletesebben áttekintenem. “Árnyék a falon” olvasásának folytatása

Elönt a múlt, ledönt a jövő

Az egyik soron következő posztomhoz kerestem képeket, amikor megtaláltam ennek a bejegyzésnek a nyitóképét, egy néhány évvel ezelőtti szoborvadászatom alkalmával készített felvételemet. “Elönt a múlt, ledönt a jövő” olvasásának folytatása

Az aranyból faragott királyfi

Anglomán vagyok, habár ez nem köztudott rólam, mert nem szoktam hivalkodni vele. Anglomániám kialakulásának történetét, általános jelentőségét, hatásának a hétköznapjaimra gyakorolt vonatkozásait ma már csak azoknak mesélem el részletesen, akik egy jégkockára töltött whiskey vagy egy középerős barna sör mellett rákérdeznek. Tudom persze, az egyik skót, a másik ír, vagy mindkettő ír, de a nagyokban éppen az a jó, hogy nem kell kérdezgetniük úton-útfélen, mitől nagyok ők.  “Az aranyból faragott királyfi” olvasásának folytatása

Gondoltam, hogy gondoltad

Eleinte arra gondoltam, hogy Rózsa Péter korai zalaegerszegi szobrát, az 1966-ban felállított Gondolkodót, mely ma egy sokféle vállalkozásnak, többek között autóvezetést oktató iskolának helyet adó irodaépület előtt áll (nincs különösebb zalaegerszegi helyismeretem, de nem lepődnék meg, ha ez az irodaház egykor a helyi MSZMP székháza lett volna, vidéki városokban azok váltak idővel hasonló multifunkcionális irodatelevényekké), a hátterében látható ablaküvegre ragasztott KRESZ-táblák miatt valamelyik faviccem hősévé avatom, de aztán meggondoltam magam. “Gondoltam, hogy gondoltad” olvasásának folytatása

Aludj el szépen, büsztpalást

Nevetni fogsz ezen, pedig minden szava, minden mondata halálkomoly, még akkor is, ha esetleg együtt az egész mégsem feltétlenül felel meg a valóságnak. “Aludj el szépen, büsztpalást” olvasásának folytatása

“egy percre megfogom, ami örök”

Az 1922-ben született, 1984-ben elhunyt Kiss Kovács Gyula pályarajzára régóta készülök, szobrairól hosszabb ideje gyűjtögettem a képeket. Nem lesz szabályos, monografikus portré, ami itt következik, hiszen csak annyi köztéri szobrát fogom tudni e helyen bemutatni, amennyiről saját fényképem van, de az összképen nem változtatna igazán, ha itt sorakozna mind a harminc, ma is nagyrészt exponált helyen álló Kiss Kovács-mű. De azt remélem, hogy a kikerekedő bemutatás mégiscsak igazolni fogja régóta érlelődő előfeltevésemet.  ““egy percre megfogom, ami örök”” olvasásának folytatása

Megfordulni

Furcsa ügy ez a blogos szoborbemutatás, a bécsi Gondviselés-szökőkútnál írtam erről már korábban. Az ember körbefényképez egy szobrot, hetekre, hónapokra félreteszi, aztán időnként előveszi a képeket, nézegeti, újra félretolja őket, és a kiválasztott szobor abba a két vagy három tucat fényképbe beleragadva az idő teltével elkezdi élni teljesen új életét — nem egyszer úgy alakul, hogy már valami egészen más életet, mint amilyet él valójában vagy a maga valóságában. Sokkal inkább az őt ábrázoló fényképek életét pergeti, mint a sajátjáét — az én egykori (hetekkel, hónapokkal, évekkel azelőtti, ráadásul a technikai eszközöktől is függő) nézésemét, nem pedig a maga igazi milyenségét. “Megfordulni” olvasásának folytatása