Hátulról

Nem a blogban már sokszor felidézett, mostanra kicsit elhasznált vicc poénját akarom újra felmelegíteni (“Ha elrontjuk hátulról, kezdhetjük elölről”), hanem ezzel az induláskor még rövid, idővel aztán talán majd bővülő képgyűjteménnyel azt szeretném bizonyítani, hogy a háromdimenziós figurális szobroknak nemcsak elöl-, alul-, felül- vagy oldalnézetük, hanem hátulnézetük is van, még akkor is, ha a dolgok természeténél fogva a köztéri szobrok esetében ez a legelhanyagoltabb, leghozzáférhetetlenebb és egyben legnépszerűtlenebb nézőpont. De létezik, és messzemenően legális — az itt következő sorozat pedig ezt a messzemenő legalitást kívánja igazolni. Oly módon, hogy a felsorakoztatott szobrok hagyományos elölnézetét nem fogom itt mellékelni, az esetek egy részében az olvasó ezeket a való élményeiből úgyis fel tudja idézni, vagy ha nem, a blogban látható képanyag segítségével könnyedén azonosítani tudja.

Egy egyalakos, körbejárható szobor azért, akárhogy van, hátulról nézve is ugyanaz a szobor.

És még nem is feltétlenül kritérium az egyalakosság. Somogyi József veszprémi Három gráciája, noha a szobornak három szereplője van, akik a fejüket különböző irányokba fordítják, valósággal a hátulnézet apoteózisa,

és Borbás Tibor sok nézetű nyíregyházi triójában is meg lehet találni a legnyilvánvalóbb hátulnézetet.

Az egész ötlet indító darabja különben nem a nyitó kép volt (Strobl Alajos Nemzeti Múzeum előtti Arany János-szobra egyébként ebből a szemszögből is káprázatos), hanem Marton László Liszt Ferenc téri

Liszt-szobra, amire akárhányszor rálapoztam az elmúlt években, mindig megállított és elbűvölt egy pillanatra. Köztudott, hogy Marton László a szobor 1986-os felállítása után erősen nehezményezte, hogy az ő a térnek is nevet adó személyiséget ábrázoló szobra nem a tér szélére, az Andrássy út felé fordítva került (mint vele átellenben Strobl mester keze alól Jókai Móré a Jókai téren), hanem a tér mélységébe befelé nézően — a szobrok elrendezésekor nem mozdították el az akkor már több mint negyedszázada ott álló lépő Adyt, Csorba Géza ikonikus munkáját, az ülő Liszt-szobor e mögé került. Véleményem szerint a Liszt-szobor ezzel jobban járt, így a nap szemből süti, továbbá ez a hátulnézet ilyenformán kevesebbek, ha úgy tetszik, a beavatottak kiváltsága, ellentétben azzal, ahogy ez fordított esetben lett volna, és ezt a kiváltságot éppen ez az elhelyezés biztosítja.

Arra, hogy a szobrot hátulról nézni legitim dolog, a blogom megannyi bejegyzése a bizonyíték. Ha volt rendes időm egy-egy szobor fényképezésére, sosem mulasztottam el a hátulnézetet, bár tény, hogy előfordult, a hátulnézet nem került végül bele a közzétett válogatásba. Nem mutatom meg most az összes képet itt, csak párat a legfontosabbakból, azokat is inkább találomra és emlékeztetésképpen.

Mert van a képeim között városjelkép,

sőt, egész a falig elmenve ennek enigmatikus részlete,

és nem is csak egyetlen városból:

lentről, a Trafalgar Square-ről nézve egy napsütéses meg egy közelebbi kép is,

noha a közelebbi sem közeli,

aztán szintén városképinek számító kútszobordísz ugyanonnan, ahonnan Nelson admirális,

aztán Szent Péter, ugyancsak városképi jelentőséggel,

de hát Rómában, és általában

az olasz városokban

jóformán minden

városképi jelentőségű.

De hát akadnak királyok,

uralkodók mindenféle országból,

államalapítók,

római cézárok,

tábornokok,

szabadságharcosok

és hadfiak,

többnyire lóháton (de nem kizárólagosan),

még a királyi lét szimbóluma

vagy az isteni státusz ábrázolása is megvan,

és ha léteznek vezénylők, katonák, miniszterelnökök,

miniszterek

meg polgármesterek,

akkor vezényelt katonáknak,

és még ismeretlen katonáknak is lenniük kell.

És persze állatoknak,

oroszlánoknak,

kutyáknak,

macskáknak,

lovaknak,

lovacskáknak is, de legfőképpen embereknek, hiszen mi vagyunk a többség —

az olvasztár,

a borárus,

az autószerelő,

a munkás,

az olvasó munkás,

az utas,

a kőműves,

a hajógyári munkás,

a hajóműszerész,

a könyvtároskisasszony, és hogy újra felfelé haladjunk,

a költő,

az író,

az író még egyszer,

egy másik író,

a drámaíró,

melléjük nyilvánvalóan az olvasó —

a leghíresebb magyar, és ha így, fedetlen fővel esetleg felismerhetetlen lenne,

akkor így, kalapban

már biztosan nem az (pláne hogy a szobortalp hátuljára oda van írva a neve) —

és a máglyán elégetett filozófus

meg az új világberendezkedés névadója, Newton.

Miközben raktam sorba ennek a bejegyzésnek a képeit, három dolog ötlött fel bennem. Elsőként az, hogy egyáltalán nem véletlen a hátulnézet hendikepje. Ideális esetben a köztéri szobrokat úgy helyezik el, hogy a nap nagy részében legfőbb nézetüket érje fény. Hátulnézetből tehát az esetek többségében az ellenfénnyel kell megküzdeni, bár ebben akadnak jelentős kivételek. Például egyik legkedvesebb hátulról nézett témám,

és annak egy sokatmondó részlete.

Csikász Imre 1911-ből való Ülő lánya a Kiscelli Múzeum belső kertjében olyan szobor, ahol a napjárás,

és maga az elhelyezés is szinte kötelezővé teszi a hátulnézetet.

A klasszikus Apollo-szobor egykor a Tanács körúton elhelyezett újabbkori másolata is osztozott ebben a fény-ellenfény játékban,

új helyén, a Károly körúti villamossínek között a szobor kétségtelenül fotogénebb lett —

de hát minden más,

ha fény esik

a hátsó részeire.

A másik észrevételem az, hogy a hátulnézetek

még a modern vagy újabban készült szobrokból is

mennyire kihozzák vagy előtérbe helyezik bennük a szobrászat eredetét,

az antik vagy klasszikus megformálásokat,

amelyek hátulnézetből

gyakran kifejezőbben érvényesülnek

vagy kimondottabbak, mint az elölnézetek. Talán azért van ez,

mert hátulnézetből

a rejtettebbet,

a kevésbé szokványosat látjuk. A harmadik felismerésem pedig az,

hogy a hátulnézet —

az elölről nem feltétlenül látható

vagy egyáltalán nem észrevehető

érintésekkel,

kapcsolódásokkal,

mozdulatokkal,

ölelésekkel,

tekintetekkel

és gesztusokkal extra tartalmat vagy narratívát tud adni a szemtől szemben, egy az egyben látott szoborhoz.

Mégse gondoljuk, hogy a hátulnézet problémaköre azonos lenne a blogban már többször, több variációban megpendített

“Mit lát a szobor?” kérdésével. Hiszen persze, madarat lát,

padokat meg fákat,

autókat,

más autókat,

játszóteret,

panelházat,

az őszt,

vízzel teli medencét

vagy éppen a Balaton északi partját, vagyis a világot, ami a látókörében van,

de mi ebben a világban mindezeken kívül

magukat a szobrokat is látjuk,

gazdagon fellibbenő

vagy decens öltözeteket,

az aktszobroknak köszönhetően pőre hátakat,

meztelen fenekeket,

hosszú lábakat,

lábfejeket,

törékeny szépséget,

jókedvű frivolitást. És hát lehetséges-e ezeknél, a mindennél és a szobroknál többet látnunk?

*