Kategória: Szobrok

Árnyék a falon

Gyors előzetes lesz csak ez, hiszen Samu Géza (1947–1990) Másvilágkép című, a Pesti Vigadó Galériájában rendezett, szobraiból, kisplasztikáiból, különleges famunkáiból, grafikáiból összeállított, a közeli napokban bezáruló kiállítását muszáj lesz később részletesebben áttekintenem. “Árnyék a falon” olvasásának folytatása

Az aranyból faragott királyfi

Anglomán vagyok, habár ez nem köztudott rólam, mert nem szoktam hivalkodni vele. Anglomániám kialakulásának történetét, általános jelentőségét, hatásának a hétköznapjaimra gyakorolt vonatkozásait ma már csak azoknak mesélem el részletesen, akik egy jégkockára töltött whiskey vagy egy középerős barna sör mellett rákérdeznek. Tudom persze, az egyik skót, a másik ír, vagy mindkettő ír, de a nagyokban éppen az a jó, hogy nem kell kérdezgetniük úton-útfélen, mitől nagyok ők.  “Az aranyból faragott királyfi” olvasásának folytatása

Gondoltam, hogy gondoltad

Eleinte arra gondoltam, hogy Rózsa Péter korai zalaegerszegi szobrát, az 1966-ban felállított Gondolkodót, mely ma egy sokféle vállalkozásnak, többek között autóvezetést oktató iskolának helyet adó irodaépület előtt áll (nincs különösebb zalaegerszegi helyismeretem, de nem lepődnék meg, ha ez az irodaház egykor a helyi MSZMP székháza lett volna, vidéki városokban azok váltak idővel hasonló multifunkcionális irodatelevényekké), a hátterében látható ablaküvegre ragasztott KRESZ-táblák miatt valamelyik faviccem hősévé avatom, de aztán meggondoltam magam. “Gondoltam, hogy gondoltad” olvasásának folytatása

Aludj el szépen, büsztpalást

Nevetni fogsz ezen, pedig minden szava, minden mondata halálkomoly, még akkor is, ha esetleg együtt az egész mégsem feltétlenül felel meg a valóságnak. “Aludj el szépen, büsztpalást” olvasásának folytatása

“egy percre megfogom, ami örök”

Az 1922-ben született, 1984-ben elhunyt Kiss Kovács Gyula pályarajzára régóta készülök, szobrairól hosszabb ideje gyűjtögettem a képeket. Nem lesz szabályos, monografikus portré, ami itt következik, hiszen csak annyi köztéri szobrát fogom tudni e helyen bemutatni, amennyiről saját fényképem van, de az összképen nem változtatna igazán, ha itt sorakozna mind a harminc, ma is nagyrészt exponált helyen álló Kiss Kovács-mű. De azt remélem, hogy a kikerekedő bemutatás mégiscsak igazolni fogja régóta érlelődő előfeltevésemet.  ““egy percre megfogom, ami örök”” olvasásának folytatása

Megfordulni

Furcsa ügy ez a blogos szoborbemutatás, a bécsi Gondviselés-szökőkútnál írtam erről már korábban. Az ember körbefényképez egy szobrot, hetekre, hónapokra félreteszi, aztán időnként előveszi a képeket, nézegeti, újra félretolja őket, és a kiválasztott szobor abba a két vagy három tucat fényképbe beleragadva az idő teltével elkezdi élni teljesen új életét — nem egyszer úgy alakul, hogy már valami egészen más életet, mint amilyet él valójában vagy a maga valóságában. Sokkal inkább az őt ábrázoló fényképek életét pergeti, mint a sajátjáét — az én egykori (hetekkel, hónapokkal, évekkel azelőtti, ráadásul a technikai eszközöktől is függő) nézésemét, nem pedig a maga igazi milyenségét. “Megfordulni” olvasásának folytatása

A tenyeremen hordozlak

A blog történetében már számtalan alkalommal faggattak hevesen, illetve nem, talán úgy sokkal pontosabb ez a megfogalmazás: soha a kutya sem kérdezte még meg, hogy vajon ennek a hatvanas-hetvenes évek köztéri szobrászatával foglalkozó blognak hol vannak az innenső, hozzánk közelebb eső határai. Pedig van válasz a kérdésre.  “A tenyeremen hordozlak” olvasásának folytatása

Elengedlek, te meg elesel

Vagy nem. Mert hogy a figurális szobrászatnak éppen az a lényege, hogy csak egyetlen pillanatot tud megmutatni egy mozdulatsorból, az előzőekre vagy az azt követőkre a néző legfeljebb következtet, asszociál, konfabulál, kitalációkba bocsátkozik velük kapcsolatban — az itt következő három szobornak pedig éppen az összekapaszkodás a hangsúlyos mozzanata, két kéz és kar eltéphetetlennek ható, a testtartás beállítását ellensúlyozó, valóban egyetlen pillanatra korlátozódó összefonódása. tovább

A tüneményes Makrisz

Az 1913-ban a görögországi Patraszban született, nyolcvanévesen Athénban elhunyt Makrisz Agamemnon szobrai egy-két képpel már többször is szerepeltek ezen a helyen, ami nem véletlen, hiszen Makrisz kétségtelenül hasonlíthatatlan zsenije volt a hatvanas-hetvenes évek magyar köztéri szobrászatának. Részletesebb pályaképet azonban az éppen ezt a korszakot a fő témájának tekintő blogomba nem írtam róla eddig. Vártam az alkalmakra, hogy Makrisz hatalmas formátumú szobrászatát minél körültekintőbben mutathassam be; ehhez pedig nem elég egy mű vagy kettő. “A tüneményes Makrisz” olvasásának folytatása

Aratás lesz, ne féljetek

Az aratás a Biblia óta állandó kultúrtörténeti toposz, és mivel a népéletnek is talán a legboldogabb, legkevésbé felhős pillanata, nem csoda, hogy oly sokféle megörökítése létezik a klasszikus és a modernebb kultúrában. Július vége van, az aratás dandárja; Péter-Pál napja szinte már el is feledve — “Aratás lesz, ne féljetek” olvasásának folytatása