Kategória: Szobor

“egy percre megfogom, ami örök”

Az 1922-ben született, 1984-ben elhunyt Kiss Kovács Gyula pályarajzára régóta készülök, szobrairól hosszabb ideje gyűjtögettem a képeket. Nem lesz szabályos, monografikus portré, ami itt következik, hiszen csak annyi köztéri szobrát fogom tudni e helyen bemutatni, amennyiről saját fényképem van, de az összképen nem változtatna igazán, ha itt sorakozna mind a harminc, ma is nagyrészt exponált helyen álló Kiss Kovács-mű. De azt remélem, hogy a kikerekedő bemutatás mégiscsak igazolni fogja régóta érlelődő előfeltevésemet.  ““egy percre megfogom, ami örök”” olvasásának folytatása

Megfordulni

Furcsa ügy ez a blogos szoborbemutatás, a bécsi Gondviselés-szökőkútnál írtam erről már korábban. Az ember körbefényképez egy szobrot, hetekre, hónapokra félreteszi, aztán időnként előveszi a képeket, nézegeti, újra félretolja őket, és a kiválasztott szobor abba a két vagy három tucat fényképbe beleragadva az idő teltével elkezdi élni teljesen új életét — nem egyszer úgy alakul, hogy már valami egészen más életet, mint amilyet él valójában vagy a maga valóságában. Sokkal inkább az őt ábrázoló fényképek életét pergeti, mint a sajátjáét — az én egykori (hetekkel, hónapokkal, évekkel azelőtti, ráadásul a technikai eszközöktől is függő) nézésemét, nem pedig a maga igazi milyenségét. “Megfordulni” olvasásának folytatása

A tenyeremen hordozlak

A blog történetében már számtalan alkalommal faggattak hevesen, illetve nem, talán úgy sokkal pontosabb ez a megfogalmazás: soha a kutya sem kérdezte még meg, hogy vajon ennek a hatvanas-hetvenes évek köztéri szobrászatával foglalkozó blognak hol vannak az innenső, hozzánk közelebb eső határai. Pedig van válasz a kérdésre.  “A tenyeremen hordozlak” olvasásának folytatása

Elengedlek, te meg elesel

Vagy nem. Mert hogy a figurális szobrászatnak éppen az a lényege, hogy csak egyetlen pillanatot tud megmutatni egy mozdulatsorból, az előzőekre vagy az azt követőkre a néző legfeljebb következtet, asszociál, konfabulál, kitalációkba bocsátkozik velük kapcsolatban — az itt következő három szobornak pedig éppen az összekapaszkodás a hangsúlyos mozzanata, két kéz és kar eltéphetetlennek ható, a testtartás beállítását ellensúlyozó, valóban egyetlen pillanatra korlátozódó összefonódása. tovább

A tüneményes Makrisz

Az 1913-ban a görögországi Patraszban született, nyolcvanévesen Athénban elhunyt Makrisz Agamemnon szobrai egy-két képpel már többször is szerepeltek ezen a helyen, ami nem véletlen, hiszen Makrisz kétségtelenül hasonlíthatatlan zsenije volt a hatvanas-hetvenes évek magyar köztéri szobrászatának. Részletesebb pályaképet azonban az éppen ezt a korszakot a fő témájának tekintő blogomba nem írtam róla eddig. Vártam az alkalmakra, hogy Makrisz hatalmas formátumú szobrászatát minél körültekintőbben mutathassam be; ehhez pedig nem elég egy mű vagy kettő. “A tüneményes Makrisz” olvasásának folytatása

Aratás lesz, ne féljetek

Az aratás a Biblia óta állandó kultúrtörténeti toposz, és mivel a népéletnek is talán a legboldogabb, legkevésbé felhős pillanata, nem csoda, hogy oly sokféle megörökítése létezik a klasszikus és a modernebb kultúrában. Július vége van, az aratás dandárja; Péter-Pál napja szinte már el is feledve — “Aratás lesz, ne féljetek” olvasásának folytatása

Fektében a lágyat

A “fekvő nő”, a szobrászat mindenkori hatalmas témája olyan archetípus, melyet felnevelt, megedzett, fölerősített az újkori és a modern festészet. Hellyel-közzel illeszkedett a huszadik század közepi művészeti normákhoz, ám ez az illeszkedés egyúttal bélyeget is sütött rá. Semleges dolog volt, a fennálló rendet legfeljebb frivolitásával karcolgatta vehemensebben, mint az “ülő nő”, az “álló nő”, az “olvasó nő” vagy a “dolgozó nő” — tovább

A pliszészoknya titka

A mai napon megkezdem búcsúzásomat az egykori Népstadion valamikori dromoszának, bevonulási díszsétányának e pillanatban még álló szobraitól. Mindenkor kedves darabjaim voltak, sokszor látott bumfordiságuk, sutaságuk, néhol véka alá sem rejtett szocreál genezisük, némelyiknek meg éppen a nyilvánvaló örökéletűsége tizenöt éves korom óta kísér, és amióta rendszeresen fényképezek, kísérem én is őket. “A pliszészoknya titka” olvasásának folytatása

Jobbat nem tudsz találni

Aki figyelmesen olvasta előző sárospataki, Somogyi József 1986-os Rákóczi-lovasszobrával foglalkozó posztomat, észrevehette, hogy a felsőfokot egyszer sem használtam abban a szövegben. Ennek a tartózkodásnak a most soron következő lovasszobor az oka, amely néhány tucat méterre áll Somogyi munkájától, a vártól északra eső részen, a Sárospataki Képtár épülete előtt. “Jobbat nem tudsz találni” olvasásának folytatása

Új s új lovat

Az 1980-as évek közepén a hetvenedik éve körül és pályája végefelé járó Somogyi József olyan feladatot kapott, amilyenhez nagyon hasonló felkérésben 1968-ban, ötvenegy-két évesen, pályafutása középső szakaszában egyszer már részesült: a szigetvári Zrínyi Miklós-lovasszobor után bő másfél évtizeddel megbízták, készítsen monumentális lovas portrét II. Rákóczi Ferencről — ugyancsak reprezentatív történelmi környezetbe, a viszonylagos épségben fennmaradt sárospataki vár udvarába. “Új s új lovat” olvasásának folytatása