Május legvége, június eleje lehetett, amikor a Fortepanon kalandozva rátaláltam Szenczi Mária képeire. Biztos, hogy ekkoriban történt, mert a Vilt Tibor pályáját áttekintő és a csepeli strandon álló szobrát részletesebben bemutató posztomba júniusban, utólagosan szúrtam be Szenczi Mária két Viltről készített képét, és egy Szabó Ivánt ábrázoló fotóját az akkor nem túl régi Szabó Iván-posztba is. “Az el nem ért modernitás — Megyeri Barnáról” olvasásának folytatása
Kategória: Szobor
Ívzugszoborpár
Nyelvem határai a világom határait jelentik. Ifjú koromban, Esterházy Péter írásainak rajongó olvasóiként sokan voltunk, akik szükségét éreztük, hogy szövegeinkbe időnként egy-egy Wittgentstein-átköltést szúrjunk be. (Wittgensteinnek is, mint oly sokaknak akkoriban, ő, Esterházy volt a legtermészetesebb, leginformálisabb és ezért leghatékonyabb közvetítője.) És tényleg így van, ahogy Wittgenstein fentebb mondja, a blognak ezekhez a posztjaihoz, nem is feltétlenül a pontosság kedvéért (hiszen mindezt majd megírom még pontosabban is), hanem inkább azért, hogy a beléjük foglalt világ még messzebbre terjedhessen, néha muszáj új szavakra szert tennem, olyanokra, amiket az élet más területein egyébként nem használok.
Erdőn túli utazások
Ebben az évben háromszor jártam Erdélyben. A purista Erdély-fanatikusok azonnal rám fognak ripakodni, hogy Nagyvárad nem Erdély, hanem a Partium. Rendben, megadom magam, akkor Nagyvárad majd külön bejegyzésben jön. Így tehát kétszer jártam 2017-ben Erdélyben. Ez a két út messze alatta marad a kilencvenes évek első felében teljesített éves átlagomnak, eggyel kevesebb viszont, mint az utána következő két évtizedre eső erdélyi utaim száma. “Erdőn túli utazások” olvasásának folytatása
Minden nyárnak van egy álma
Kálmán C. Györgynek
Minden nyárnak tagadhatatlanul van egy, ennek a mostaninak is volt, még akkor is, ha történetesen még nincs is egészen vége — se a nyárnak, se az álomnak. De talán mondhatom, hogy ennek a nyárnak ez volt a szobor-álma, az ebben a bejegyzésben következő lány.
A fügefalevél, avagy túl lehet-e élni Rómát?
Hazatérésem óta gondolkodom rajta, vajon szerencsés körülmény-e, ha egy szobrokkal foglalkozó blog szerzője igen későn, élemedett korában jut el először Rómába. A blogot illetően alighanem igen. Rómában olyannyira átláthatatlanul sok a szobor, hogy ha mindezzel előbb találkozom, bizonyára óvatosabban vágok bele az elején a dolgokba; még az is lehet, egyáltalán nem vágok bele. tovább olvasom
Utam Joyce-hoz
Végre újra egy évforduló, ami megoldható fényképekkel és nem kell hozzá túl sok duma — ha ugyan a minden évben elkövetkező június 16-ot, a nevezetes Bloomsdayt, az Ulysses napját egyáltalán évfordulónak tekintjük. “Utam Joyce-hoz” olvasásának folytatása
“…mindent lerombol, / mégse mindent öl meg…”
Furcsa, hogy Kovács Ferencről, akinek szobrait a blog kezdete óta szorgosan gyűjtögetem, mind ez idáig nem írtam külön bejegyzést. Pedig a gyűjtögetésből, az alább következő képek dátumaiból is jól látszik, pályája és köztéri életműve régóta élénken foglalkoztat. ““…mindent lerombol, / mégse mindent öl meg…”” olvasásának folytatása
Felvészem a lantot
Remélem, megbocsájtja nekem az olvasó a cím keresettségét, ugyanakkor kárpótolja majd, hogy az Arany Jánostól kölcsönzött és visszafele ferdített sorral éppen a költő megélte és megörökítette kora öregkori férfidepresszió ellentettjét fogja jutalmul kapni: két, erőtől duzzadó, az élettől még sokra számító és sokat váró, félmeztelen, kőből készült nőt.
A szép szám
Tegnap, április 30-án érkezett el negyedik születésnapjához a blog, ma, május 1-jén már az ötödik évét tapossa. Ez a kettős időpont azért érdekes, mert az egész blog egy nappal előbb megvolt ugyan, számomra valójában mégis 2013. május 1-jén kezdett létezni, akkor szereztem egyáltalán tudomást róla. Szeifert Natália ugyanis meglepetésből megcsinálta nekem, fölregisztrált engem, azóta sem értem pontosan, hova, a domainnevemet kifizette az első évre, létrehozta a felhasználónevemet, a jelszavamat, a legelső sablont, amibe beletöltött négy Facebook-posztomat, minden ilyesmit, nekem csak meg kellett nyitnom, és mint jó júzer, engedelmesen használnom aztán az egészet. Azon kívül, hogy most is nagyon köszönöm neki, mint minden évfordulón, amelyekre egyébként a WordPress is (a domainnév meghosszabbításának éves díjfizetési kötelezettségéhez hasonlóan) kedvesen szokott emlékeztetni, gondolkodtam rajta, miképpen lehetne rendhagyóan emlékezetessé tenni ezt a napot, és arra jutottam, hogy leghelyesebb a számokat segítségül hívni — ha már az időt, az egész blogírás voltaképpeni szubsztanciáját (és ennek az évfordulónak a tényleges generáló elemét) egyetlen posztban nem lehet. Úgyhogy jöjjenek a számok.
Pozsonyi halak
A pozsonyi halakkal ugyanaz a helyzet, mint nemrég a londoni oroszlánokkal volt. Megtehetném most is, hogy az itt szereplő halakat utólag beillesztem a szintén nem olyan távoli horgászfiús posztba, de ezzel csak azt kockáztatnám, hogy észrevétlenül tűnnek el a blog mindent megemészteni képes hatalmas gyomrában. “Pozsonyi halak” olvasásának folytatása
Csak a képre emlékezem 