Három sípoló, táncoló, egy méternél nem magasabb alak a Városligeti fasor egyik épületének homlokzatán. Valamikor négyen lehettek, de ma már csak három táncol és furulázik közülük, kettő a kiugró rizalit párkányának két szélén, egy jobb oldalt, a homlokzat sarkán. A negyedik faun és megalkotójuk kiléte tovatűnt valahol a történelem útvesztőiben. “Sötétség délben” olvasásának folytatása
Jelenetek a szobrok életéből
Szeifert Natáliának
Mert minden a mozgás, s aki egy helyben ül vagy áll, elmúlik végül.
Méghogy
Méghogy az úszástól karcsú leszel…
Szemedből olvasom, ha könyvből nem hagyod
R. Kiss Lenke mindössze tizenhárom hónappal volt idősebb, mint öccse, a Kádár-korszak egyik legfoglalkoztatottabb köztéri szobrászának számító Kiss István. Pályája viszont nagyjából fél évtizeddel később indult, a család még a háborús években Magyarországra települt a Biharság a román határ túlfelén elhelyezkedő, mindkettejük elemi iskolai éveinek színhelyéhez, Nagyszalontához közel eső kis falujából, Illyéről. Kiss István elkezdte tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, melyet nővére néhány évvel később, 1951-57 között végzett el. “Szemedből olvasom, ha könyvből nem hagyod” olvasásának folytatása
Arcod porcelán, kezed-lábad fa-cövek, bábú vagy te, semmi más
Az utolsó négy júniusi bejegyzésem (két favicc és két Röviden mondd) szándékom szerint megelőlegezte ezt a mostani posztot, melyet régebben megígértem, és amelyben olyasmiről lesz szó, amivel a blogban korábban is foglalkoztam. Mivel hatalmas nagy téma ez, azt hiszem, a Népstadion dromoszának szoborparkja ügyében nem is ez a mostani lesz az utolsó szavam. “Arcod porcelán, kezed-lábad fa-cövek, bábú vagy te, semmi más” olvasásának folytatása
Mit tőled kaptam én
A férjemmel a táncházmozgalomban ismerkedtünk meg. Imádott a Feri táncolni, és bennem aztán igazán a partnerére talált. Mindenhol táncoltunk: kollégiumi mosdóban, építőtábor barackfái közt hajnalban, feltűrt szoknyával az éjszakai hatoson, még a régi Wartburg-kombink hátsó ülésén is hosszan. Éjjel, nappal, bármikor. Téged aztán könnyű táncba vinni, nemhiába vagy Kati, mondta, felragyogott az arca, és már benne voltunk, táncoltunk is. Kapaszkodott belém, forgatott, vitt magával, kész őrület volt vele a tánc, soha senkivel nem volt ilyen jó, nem mintha mással olyan sokat próbáltam volna. Na hát ezt most jó röviden mondtam el. De nincs időm.
Minden viccben megbújik egy másik
Az alapviccet mindenki ismeri: Miért nem szeretik az emberevők a komornyikot?
A végén mindig rajtam csattan
Ezt is felírjam, főnök, amit utoljára mondott? Én felírom, ha ragaszkodik hozzá, de a múltkor is mekkora cirkusz lett belőle, emlékszik. Most nevetgél, hogy persze, írjam csak, de akkor is rajtam csattant az ostor, erről maga már nem tud. Behívattak, ott ordítoztak velem, hogy hogy gondolom ezt, ez szabotázs. A végén úgyis mindig rajtam csattan, maguk meg megússzák. Szóval meggondolta? Jól van, nem bánom, felírom, de remélem, most majd tartja a hátát.
Egy újszülöttnek minden bronzból vagy kőből készült favicc új
Miért mennek a sziámi ikrek Nagy-Britanniába?
“Egy újszülöttnek minden bronzból vagy kőből készült favicc új” olvasásának folytatása
Csak ő meg én, és ő meg ő
Az 1925-ben Ózdon született, az általában éltes korú szobrászokhoz képest nagyon fiatalon, 59 éves korában Szentendrén elhunyt Kucs Béla talán nem tartozott a hatvanas-hetvenes évek nagy újítói közé; köztéri szobrai az ötvenes évektől kezdve többnyire szabatosan megformált zsánerdaraboknak számítottak, és ezt a vonásukat, a megbízható szabatosságot mindvégig megtartották. Egyszerű megfogalmazású ülő/fekvő/térdelő nőfigurái, klasszikusabb munkás- vagy bányászábrázolásai szép számmal láthatók szerte az országban. “Csak ő meg én, és ő meg ő” olvasásának folytatása
