A kétszer két szobrot még 2022 szeptemberében fényképeztem, aztán egész egyszerűen elfelejtkeztem róluk, pontosabban úgy emlékeztem rájuk, hogy majmok a szereplői, nem kutyák, és az, hogy végül kutyák, felborította egy másik tervemet, ők pedig visszahullottak az elfeledettség homályába. Néha elém kerültek (legutóbb a London szépségeit ecsetelő posztom képeinek válogatásakor), de a dolog végezetül annyiban maradt.
“Lesifotós kutyák” olvasásának folytatásaCímke: London
The Beauty of London
A felületes kívülálló vagy a véletlen látogató számára úgy tűnhet, az utóbbi hónapokban elhanyagoltam a blogot. Valóban nem született új bejegyzés tavaly november óta, és őszintén szólva tényleg nem is nagyon fényképeztem új szobrot a mögöttem lévő néhány hónapban; olyat egészen biztosan nem, ami azonnali posztot kívánt volna. De sok mindent javítgattam, csiszolgattam, pontosítottam és egészítettem ki az elmúlt időben, például az ülő szobrok vagy az erkélytartók gyűjteményét, a Trabantjaimat stb. — a szoborlábas posztom pedig koncepciót váltott és valósággal új életre kelt. De tény, hogy a mögöttem lévő hetekben leginkább a Flickr-fényképeimmel foglalkoztam, és három képsorozat is a fejemben volt, amiket eredetileg ide, a blogra szánt bejegyzésként terveztem el, és amik közül kettőt végül a Flickr-folyamomban sütöttem el.
“The Beauty of London” olvasásának folytatásaÜlve-főve
Hát idáig is eljutottunk. Az itt következő poszt olyan szobrokat fog összegyűjteni és legalább egyetlen kép erejéig bemutatni, amelyeknek főalakjai vagy mellékalakjai ülnek, ücsörögnek, valamilyen ülőalkalmatosságon foglalnak helyet. Hogy kedves költőm szavaival éljek, hatalmas nagy téma ez, még talán a Titanic pusztulásánál is nagyobb. Nem fogom zokon venni, ha az alább említett példáimra az olvasó kapásból kivételt vagy ellenpéldát sorol — az ülő szobrok tenger, amit nem lehet kimerni, és az állításaimat úgy próbálom védeni, hogy a szövegben legtöbbször előforduló szó az “általában” határozószó lesz.
“Ülve-főve” olvasásának folytatásaTopsy-turvy
Örömömben a földhöz csapkodnám magam, ha ez a szobor magyar szobrász műve lenne valahonnan a hatvanas évekből, és a mű az egyik magyarországi köztéren állna, hiszen akkor evidensen, a maga teljes figurális mivoltában bizonyítaná mindennél fényesebben a blogom egyik régi tézisét: a magyar szobrászat az 1960-as évek elején, felszabadulva a szocreál nyűgei alól, a modernebb megfogalmazások felé indult el, és ennek egyik lehetséges útja az egyensúllyal, a figurális architektúrával való kísérletezés volt.
“Topsy-turvy” olvasásának folytatásatéli bosszantás! téli bosszantás! téli bosszantás! téli bosszantás!
A blogírás kicsit olyan, mint a téli autóvezetés. Közlekedési szakemberek szerint hóban vezetni pofonegyszerű, mindössze három nehézség adódik a sofőr előtt: az elindulás, a haladás és a megállás. tovább olvasom, éljen az elindulás!
A megtalált lovas
Ez a poszt ugyanúgy hónapkitöltő poszt lesz, mint az augusztusi volt, egyszerűen nem akarom, hogy unokáim megkérdezzék majd, vajon mit csinált a nagyapjuk 2018 szeptemberében, hogy ez a hónap a blogban üresen maradt. Lehet, hogy már nem is élt az öreg? Rögtön hozzáteszem, a bejegyzés olyasmivel fog foglalkozni, amivel nagypapa az előző hónapban éppenséggel nemhogy eleget, nagyon is sokat bajlódott. Mégsem szabályos szoborposzt következik, ahogy az ezen a helyen már megszokott, hanem (ha mindenáron egy szóval akarjuk leírni) szoborfényképezés-poszt. Homályosan megvilágított műhelyem szerény kis forgácsai.
Ívzugszoborpár
Nyelvem határai a világom határait jelentik. Ifjú koromban, Esterházy Péter írásainak rajongó olvasóiként sokan voltunk, akik szükségét éreztük, hogy szövegeinkbe időnként egy-egy Wittgentstein-átköltést szúrjunk be. (Wittgensteinnek is, mint oly sokaknak akkoriban, ő, Esterházy volt a legtermészetesebb, leginformálisabb és ezért leghatékonyabb közvetítője.) És tényleg így van, ahogy Wittgenstein fentebb mondja, a blognak ezekhez a posztjaihoz, nem is feltétlenül a pontosság kedvéért (hiszen mindezt majd megírom még pontosabban is), hanem inkább azért, hogy a beléjük foglalt világ még messzebbre terjedhessen, néha muszáj új szavakra szert tennem, olyanokra, amiket az élet más területein egyébként nem használok.
A fügefalevél, avagy túl lehet-e élni Rómát?
Hazatérésem óta gondolkodom rajta, vajon szerencsés körülmény-e, ha egy szobrokkal foglalkozó blog szerzője igen későn, élemedett korában jut el először Rómába. A blogot illetően alighanem igen. Rómában olyannyira átláthatatlanul sok a szobor, hogy ha mindezzel előbb találkozom, bizonyára óvatosabban vágok bele az elején a dolgokba; még az is lehet, egyáltalán nem vágok bele. tovább olvasom
Londoni oroszlánok
Ez most csak egyszerű, gyors bejegyzés lesz, ha közelebbi műfaját szeretném megnevezni, jóvátételi kiegészítésnek mondanám a Nagy Oroszlánposzthoz, ahol a mostani főszereplők közül ketten már felléptek, de 2009 februárjában csak egy ízben, akkor is túl későn, az alkonyi órákban jutottam el hozzájuk, és akkor nem tudtam jó képeket csinálni róluk. 2015 őszén, hosszabb nappalokkal magam előtt már figyelmesebben bántam velük.
This Year We Sang, We Cried, We Believed
And they celebrated — tehetnénk hozzá a kifordított befejezését annak az idézetnek, mely a londoni Arsenal futballklub új, az egykori Highbury pályától légvonalban nem egészen fél kilométerre megépített és 2006 őszén megnyitott Emirates-stadionjában a szurkolói dicsőségfalon olvasható, Omar Khalidtól származik, és a 2014-es FA Kupa megnyerése után hangzott el. “This Year We Sang, We Cried, We Believed” olvasásának folytatása
Csak a képre emlékezem 