Nem olyan nagy ünnep, de azért a kis ünnep is ünnep. Aki követi itt legfelül, a képernyő jobb oldalán a rovatoknál szereplő zárójeles számokat, jól tudja, hogy a blogon ez a 100. olyan bejegyzés, amit a “Szobor” kategóriába soroltam be. Amikor mindezt írom, időnként az előnézetben ellenőrzöm, a szóban forgó kijelző még 99-et mutat, de a végén egy kattintás, és azonnal ugrani fog egyet. Kattints egyet te is, kedves olvasó, ide, és kedvedre végigpörgetheted most már mind a százat.
Kategória: Szobor
De izzó szellemét a tűz nem
Ezzel a szoborral túlságosan sokat pepecseltem, többször is nekiveselkedtem, hogy megírjam hozzá a kísérőszöveget, de mindig kudarcot vallottam vele. Ha létezik lista a veszélyeztetett budapesti szobrokról, Kiss István Dózsa György-emlékműve bizonyosan előkelő helyen áll rajta. Ne gondoljuk, hogy az a hatalom, amely a gyűlöletes keresztény középosztály hamis nosztalgiáitól, félművelt kúriai ábrándoktól indíttatva, árra-fizetségre tekintet nélkül épp ezekben az időkben teszi át székhelyét a budai várba, túlságosan sokáig viseli majd el ennek a szobornak a közelségét — azét a szoborét egyébként, melynek a főszereplőjéhez köthető legfontosabb év ötszázadik fordulójáról 2014-ben nemhogy emlékévvel, egyetlen kukkal sem volt képes megemlékezni. Magyarország 2017-ben. Ma még csak az ülő Kodály-szobor az egykori kármelita kolostor/Várszínház, a készülőfélben lévő miniszterelnöki rezidencia mellől, vissza arra a helyre, ahonnan annak idején áttelepítették, mert túlságosan sokszor lett megrongálva; három-négy év múlva majd a Dózsa — alighanem sehova. És ez az eltávolítás, akármit mondok a Dózsa-emlékmű esztétikai vonatkozásairól az alábbiakban, előre szólok, szégyenteljes, ezekhez a mostani tahókhoz méltó lesz. “De izzó szellemét a tűz nem” olvasásának folytatása
Kicsiben
Miközben adósságaim a blogot illetően az égbe hágnak, az igazat megvallva, nem vagyok egészen elégedett a WordPress reklámhatékonyságával, vagy pontosabban azzal a sablonnal, amit a szolgáltatáson belül használok. Nem a látogatottsággal nem vagyok kibékülve, hanem azzal, hogy a mostani sablon túlságosan statikusnak mutatja a blogomat, csak az az érdekes neki, ami vadonatúj benne, mindent, ami régebbi vagy régi, feledékeny jóbarát, tapintatlan szerelmes módjára a messzeségbe tol. Igazán elszánt blogolvasónak kell lennie annak, percekig görgetnie, linkekre rákattintania, a keresőt, a naptárat vagy a címkefelhőt használnia itt jobboldalt, aki a két-három évvel ezelőtti bejegyzésekre vagy legalább az egész blog súlypontjaira kíváncsi. “Kicsiben” olvasásának folytatása
Csak egy Mikus
A címben szereplő megszorító szócska nem lekezelés vagy lekicsinylés akar lenni a részemről. Inkább arra vonatkozik, hogy az itt következő szobor, a Budapest és Budakeszi határán elterülő Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézet parkjában álló Ugróköteles kislány azok közé a Mikus-szobrok közé tartozik, amelyekből sok van még, lesz is, volt is már, itt a blogon is. És hát most sem egy lesz, hanem legalább egy és egy negyed. “Csak egy Mikus” olvasásának folytatása
Szemesnek áll a világ
Az itt következő két szoborban sok közös vonás van. Nagyjából ugyanabban a korszakban születtek, mindkettő alkotója nő, mindkettő Balatonszemesen áll, egymástól körülbelül 200 méterre ugyanabban az utcában, és mindkettő amolyan eltűnőfélben lévő szobor: egykor valamilyen vállalati vagy állami balatoni üdülő területén, zárt kertben állították fel őket, a vállalat vagy az állami szervezet a rendszerváltás után átalakult, megszűnt, az üdülők gazdát cseréltek, alkalmanként többször is, és mindkét szobor sorsa, jövőbeli egzisztenciája ma tulajdonképpen a jóindulaton áll, vagyis tökéletesen kiszámíthatatlan. “Szemesnek áll a világ” olvasásának folytatása
Vékony lány, vastag lány
A “Balaton kapuja” koncepcióról többször is írtam már a blogon, arról, hogy egy-egy tóparti település miképpen formált vagy formálhatott jogot erre a címre — legrészletesebben éppen a balatonfüredi kapuról, Pásztor János még 1941-ben felállított révész-halász párosáról. Abban a bejegyzésben nem említettem, hogy Füreden még egy tér van, amely erre a címre igényt tarthat, mégpedig a móló legvége, ahol 1961 óta ott áll Borsos Miklós Balatoni szél című, magas posztamensre állított, lebegő kendőt tartó vékony lányaktábrázolása.
Meg az
Szertefeszítenek a tervek és az ötletek, többtucatnyi elképzelés foglalkoztat, hogyan tovább majd a bloggal, ha oda kerülök, de mindez fantázia még csak, mert egyszerűen semmi időm nem jut foglalkozni vele ezekben a hetekben. Most viszont, mint oly sokszor már, ezúttal abban, hogy rövid életjelet adhassak magamról, segítségemre sietett a Fortepan. Ha csak alkalmam adódik rá, kutyafuttában végig szoktam pörgetni a Fortepan oldalán a “Friss” rovatot, hátha akad valami érdekesség a legújabb anyagban. “Meg az” olvasásának folytatása
Jószolgálati bejegyzés
Ez a poszt semmi más, egyszerű jószolgálati közlemény, célja az, hogy demonstrálja, élek és a blog is él. De határidős munkám van és egyéb kötelezettségeim, a nyár folyamán a blogra nem nagyon maradt időm; majd októbertől aztán újra lesz. Úgyhogy addig jöjjön ez a szobor, meg a hozzá kapcsolódó rövid történet.
István a felhőket tereli, második nekifutás
Egy darabig töprengtem rajta, hogy Fischer György Országépítő című szobrát milyen formában töltsem föl ide a blogra. Hiszen a szobrászról és két szobráról tavaly nyáron külön bejegyzést írtam, és látatlanban ugyan, de a kísérőszövegben ezt a szobrot is emlegettem. Egyszerű lett volna az idén, a szokásos zalaegerszegi, most célirányosan ezt a szobrot kereső megállóm során készített képeimet abba a bejegyzésbe illeszteni. “István a felhőket tereli, második nekifutás” olvasásának folytatása
This Year We Sang, We Cried, We Believed
And they celebrated — tehetnénk hozzá a kifordított befejezését annak az idézetnek, mely a londoni Arsenal futballklub új, az egykori Highbury pályától légvonalban nem egészen fél kilométerre megépített és 2006 őszén megnyitott Emirates-stadionjában a szurkolói dicsőségfalon olvasható, Omar Khalidtól származik, és a 2014-es FA Kupa megnyerése után hangzott el. “This Year We Sang, We Cried, We Believed” olvasásának folytatása
Csak a képre emlékezem 