Avec pliszír

Francia fiú udvarolt nekem, ritkaságnak számított ez a hatvanas évek végén. Egy táncmulatságon ismerkedtünk meg a Margitszigeten, azt hiszem, a lebbenő pliszészoknyám tetszett meg neki, ahogy nevetve körbeforgatott. Jópofa, vicces fiú volt, pont olyan, mintha egy francia filmből lépett volna elő. Havonta, kéthavonta jött, ragaszkodott hozzá, hogy ha velem van, pliszészoknyában legyek. Úgyhogy az első mellé sorban szereztem a többit, különböző színűeket, anyagúakat, hosszúságúakat. A két év alatt egyszer sem volt esélyem, hogy kimenjek vele Párizsba, pláne nem, hogy a szüleihez, Réunionba, pedig már esett szó az esküvőről. Aztán egyszer csak elmaradt, nem jött többet, pár hónap múlva kaptam tőle egy búcsúzó levelet. A szekrényemet dugig töltötték az egyetlen egyszer felvett pliszészoknyák.

DSC_94122013-08-15_10-53-50

Páros kínt enyhíthet

Az Emberpár tipikusan olyan szobor, melynek legjellegzetesebb nézete a hátulnézete. Kiss István művét — ha csak nem a Balaton felől közelíti meg az ember — így is pillantjuk meg először, ebből a legjellegzetesebb nyárközepi perspektívából. Az 1960-ban a fonyódi mólónál a korszak a magyar szobrászat körében rövid ideig még használatban lévő anyagából, alumíniumból felállított kétalakos plasztika eredetileg a vízhez jóval közelebb helyezkedett el, a korabeli képek azt mutatják, hogy a szinte a piedesztált mosó víz és a fonyódi kikötő azóta jócskán átalakított vonalai jóformán szabályosan geometrikus környezetet és hátteret adtak a két figurának ebből a nézetből. “Páros kínt enyhíthet” olvasásának folytatása

Így jártál

DSC_19062010-06-09_10-20-471968 tavaszán fantasztikus szállítmány érkezett a belvárosi cipőboltba, gyorsan lábra kapott a városban a híre. Sehol nem lehetett akkoriban ilyen modern szabású, lapos, fekete, vékony talpú könnyű férfi félcipőhöz jutni; spanyol import, fillérekért. Pillanatok alatt lába kelt az egész készletnek, elkapkodták. Aztán lehullott a májusi eső, és a tegnapelőtt még szerencsés vevők egymás után vitték vissza a szétesett, talpuk vesztett, felismerhetetlenségig deformálódott lábbeliket. Kiderült, a halottak öltöztetéséhez használt temetési kellékek voltak, egyetlen, arra a bizonyos utolsó útra szánt olcsó holmi. Lábon vette meg a külkereskedő vállalat spanyolul nem tudó alkalmazottja. A nagy tételért külön engedmény járt.

Diadalívek árnyékában

Ha valaki befordul egy téli éjjel a Rákóczi útról a Klauzál utcába, és nem találkozik senkivel, megáll és megy, és mindenütt sötétek az ablakok… Nem, nem. Csak a tél stimmel, semmi más. “Diadalívek árnyékában” olvasásának folytatása

Lent és fent

A vén fószer ölelgeti itt a csajt, egész nap löki neki a dumát, magyaráz, mutogat, az meg lelkesedik mindenért, csügg az ajkán, úgy tud ámulni, annyira odafigyel, mintha most hallaná először. Elvannak jól, nekünk meg beleszakad a nyakunk. Legalább a gyereket kitehetnék a csónakból, hadd szaladgáljon kicsit az oszlopok között.

DSC_37742011-04-24_14-40-21

Együgyűség

DSC_02522009-02-07_13-43-54Mi kilencen vagyunk, ő egyedül. Egy oroszlánnak kilenc élete van. Az unikornisnak egy. Ő egyetlen dologra tud csupán gondolni, a szarvával tud bökdösni. Ha elér, ez fájdalmat okoz, vért fakaszt, de végül le fogjuk győzni, mert csak egyetlen fegyvere van, mindenre egyetlen érve. Nekünk kilenc: sörényünk, karmaink, selymes arany szőrünk, fogaink, farkunk, nyelvünk, hatalmasra tátott szánk, ordításunk, és a létünk, hogy oroszlánok vagyunk, az állatok királya. Isten és a jogom. Rossz az, aki rosszra gondol. Nem minden fekete, és nem minden fehér.

“Együgyűség” olvasásának folytatása

Szavad ne feledd

DSC_28592014-01-03_13-41-46Az öcsémnek egész életében járt a szája, csak nyomta a sódert pénzről, nőkről, alig győzte igazítgatni a frizuráját. A nagybátyám disszidált Bécsbe, kertész lett vagy parkőr, már nem is tudom. Az is állandóan csak dumált. Nekem itt, az árnyékos oldalon a földbe kellett kapaszkodnom. Befogtam a pofámat, úgy éreztem, valaki a hátam mögött áll és figyel. Kikértem a papírjaimat, de nem találtak rólam semmit. Vagy tényleg kussoltam, vagy a kutyát sem érdekeltem.

A kalap

Vagy ahogyan kedvenc fiatalkori filmünkben, a Jules és Jimben olyan káprázatosan mondották: “le chapeau”. Nem is filmrészletet ajánlok a youtube-ról (mindenkit arra biztatok, keresse meg a jelenetet, nem árulom el, hol van, szerezze meg, kérje kölcsön, töltse le, nézze végig az egészet), hanem ezt a gyönyörű mai hommage-t; ezt látva azonnal érteni fogjuk, miről is van szó.

A kalapról. “A kalap” olvasásának folytatása