Rövid széljegyzet egy fontos lábjegyzethez

Faragó-Szabó Istvánnak

Vilt Tiborról, a modern magyar szobrászat egyik legfontosabb alakjáról többször írtam már a blogon, amolyan nagyobb áttekintésű pályakép-összefoglalót (azon belül részletesebben a csepeli strandon látható munkájáról) és két ízben is külön-külön pécsi, illetve szombathelyi szobráról, más bejegyzésekben is rendre előkerült egy-egy munkája. Ami most következik, széljegyzet lesz az ott olvasható megjegyzésekhez, leginkább a pályaképben megemlített, a mindenkori “egyetlen szobor” akarásáról, ambíciójáról szóló észrevételhez; és hogy mindez miért a széljegyzet formáját ölti végül, arra maga a bejegyzés hivatott magyarázatot adni. “Rövid széljegyzet egy fontos lábjegyzethez” olvasásának folytatása

Mit lombokkal teleszántott

Ennek a bejegyzésnek a címét Kosztolányi Dezső nevezetes “csacskaságának” átköltésével nyertem ki. Az “Átadta a telefont, / Mit lombokkal telefont” bravúrját persze nem lehet felülírni, megismételni vagy egyáltalán csak a közelébe jutni egy t-re végződő szó tárgyesetével, de most mégis átadom régi tervemet, az elefántot a blog legkitartóbb olvasóinak (és abban a pillanatban, hogy ki fogom ezt posztolni, elmondhatom majd magamról, hogy “Átadta az elefántot” — de ez a skizofrénia olyan összetett példája már, hogy jobb nem pedzegetni), közülük is annak, ki az elefántot szereti. Rossz ember nem lehet.

Ó, jaj, dehogynem! De azért lássuk tovább

“…megint egy új kis dal, és megint erről…”

Bizony, újra arról. De miről is? Az élelmes olvasó már észrevehette, magam is tettem róla, hiszen idézőjelek közé foglaltam, hogy észrevegye, a cím idézet, és innen az egész már szinte egyismeretlenes egyenlet. A sor ugyanis a Fényes Szabolcs–Szenes Iván szerzőpáros Szeretni bolondulásig című szerzeményéből való. Ez a főszöveggel is így lesz, idézet végig, a zeneszerző nem, csak maga az idézett dal és a szövegíró változik, G. Dénes György Köszi, köszi című számának sorai futnak majd dőlt betűvel a képek alatt. Nem annyira nemes anyag, elismerem, mint Ovidius Átváltozásokjából Devecseri Gábor fordításában a Biblis-történet volt, de Pistának (vagyis nekem) jó lesz.

tovább olvasom

téli bosszantás! téli bosszantás! téli bosszantás! téli bosszantás!

A blogírás kicsit olyan, mint a téli autóvezetés. Közlekedési szakemberek szerint hóban vezetni pofonegyszerű, mindössze három nehézség adódik a sofőr előtt: az elindulás, a haladás és a megállás. tovább olvasom, éljen az elindulás!

A megtalált lovas

Ez a poszt ugyanúgy hónapkitöltő poszt lesz, mint az augusztusi volt, egyszerűen nem akarom, hogy unokáim megkérdezzék majd, vajon mit csinált a nagyapjuk 2018 szeptemberében, hogy ez a hónap a blogban üresen maradt. Lehet, hogy már nem is élt az öreg? Rögtön hozzáteszem, a bejegyzés olyasmivel fog foglalkozni, amivel nagypapa az előző hónapban éppenséggel nemhogy eleget, nagyon is sokat bajlódott. Mégsem szabályos szoborposzt következik, ahogy az ezen a helyen már megszokott, hanem (ha mindenáron egy szóval akarjuk leírni) szoborfényképezés-poszt. Homályosan megvilágított műhelyem szerény kis forgácsai.

Tovább

Haltelte

Kicsit lelassultam, elkényelmesedtem, ellustultam a nyáron, eredeti elképzeléseim szerint nem ez a szobor lett volna a soron következő poszt a blogban, de mivel az ide szánt nagyszabású, sorrendben amúgy háromszázadik bejegyzésemmel június óta vergődöm, és nem nagyon jutok vele előbbre, az a veszély fenyeget, hogy az archívumban a 2018. augusztusi rovat üresen fog maradni; azt pedig nehezen tudnám megértetni a külvilággal, hogy miért üres. Úgyhogy jöjjön inkább ez az általam pár napja megtalált, még nekem is friss szobor, Bors István balatonföldvári Halászfiúja — a gyorsaság amúgy is illik a szoborra találásom hirtelenségéhez.

“Haltelte” olvasásának folytatása

Hal már pont

Tar István ennek a blognak régi, nem is nagyon titkos favoritja, ezt a tényt a képernyő jobb oldalán, a kicsit lejjebb görgetve megtekinthető címkefelhő különböző betűméretből szedett címkéi jól láthatóan igazolják — írtam ezt annak idején, mikor a posztot közreadtam, és egy olyan sablont használtam, ami az adott címke alkalmazásának mennyiségi arányait magával a mérettel is jelezte. Az ő neve ebben a címkefelhőben már középnagy volt, akárcsak Kerényi Jenőé, Makrisz Agamemnoné, Mikus Sándoré, Laborcz Ferencé, Somogyi Józsefé, a faviccé vagy Londoné. A mostani sablonban ez a különbség nem látható; de egyszer, ha elunom ezt, és újat választok (vagy visszatérek egy régihez), lehet, újra látható lesz.  hadd nézzem tovább

Tűnődés

— Az elidegenedés szerinted az emberi világbavetettség reménytelenségének a nevelődés útján bekövetkező, a felnövekedés tapasztalatai által személyre szabott felismerése vagy pedig inkább olyan elkerülhetetlen reakció, amely a környezetünkben létrejövő interperszonális viszonyok sorozatának és tömegének érzékeléséből, e sor és e méret megtapasztalása során szükségszerűen előálló ironikus szemléletből fakad?

— Nem.

— Mi nem?

— Nem ez az elidegenedés.

— Értem.

Féltérden, guggolva

Tiszaújváros nekem az ígéret földje, nagyon úgy fest. Mióta tavaly nyáron, a Várady Sándor lányszobráról szóló bejegyzésemben megígértem további szobrokat a városból, Ungvári Lajos Napozó nője után ez a most következő Makrisz-szobor, a Fésülködő nő már a második beteljesülő tiszaújvárosi ígéretem lesz.  tovább olvasom