Ez a poszt semmi más, egyszerű jószolgálati közlemény, célja az, hogy demonstrálja, élek és a blog is él. De határidős munkám van és egyéb kötelezettségeim, a nyár folyamán a blogra nem nagyon maradt időm; majd októbertől aztán újra lesz. Úgyhogy addig jöjjön ez a szobor, meg a hozzá kapcsolódó rövid történet.
Kategória: Szobrok
István a felhőket tereli, második nekifutás
Egy darabig töprengtem rajta, hogy Fischer György Országépítő című szobrát milyen formában töltsem föl ide a blogra. Hiszen a szobrászról és két szobráról tavaly nyáron külön bejegyzést írtam, és látatlanban ugyan, de a kísérőszövegben ezt a szobrot is emlegettem. Egyszerű lett volna az idén, a szokásos zalaegerszegi, most célirányosan ezt a szobrot kereső megállóm során készített képeimet abba a bejegyzésbe illeszteni. “István a felhőket tereli, második nekifutás” olvasásának folytatása
This Year We Sang, We Cried, We Believed
And they celebrated — tehetnénk hozzá a kifordított befejezését annak az idézetnek, mely a londoni Arsenal futballklub új, az egykori Highbury pályától légvonalban nem egészen fél kilométerre megépített és 2006 őszén megnyitott Emirates-stadionjában a szurkolói dicsőségfalon olvasható, Omar Khalidtól származik, és a 2014-es FA Kupa megnyerése után hangzott el. “This Year We Sang, We Cried, We Believed” olvasásának folytatása
Egy kecske nyarat csinál
Remélem, megbocsátja nekem az olvasó, hogy az ismert mondást a cím kedvéért kifordítottam. Hogy a bocsánatkérésemet nyomatékosítsam, hozzáteszem, olyan szobor következik, amelyik kicsinysége, látszólagos sutasága ellenére mégis önmagában kvintesszenciája az 1960-as évek progresszívabb magyar szobrászatának. tovább
Te most pontosan mire célzol?
A kérdés megfogalmazása persze eleve nem teljesen szabatos, hiszen a célpontot ismerjük. “Te most pontosan mire célzol?” olvasásának folytatása
A vonal el van vetve
“Kedves Uram, levelét s bizalmát köszönöm. Örülök neki, mert úgy látom, hasonló gondolkodással találkozom. Érdekes például az ön ötlete, az aranyóra-problema.
Nekem volt egy kísérletem, az, hogy az előfizető-gyűjtőknek ingyen rendelkezésére bocsátok dedikált könyveket. Csúnyábban alig bukott meg idea, mint ez. Húszezer körlevelet küldtünk szét, s összesen három jelentkező volt, azok közül is egy nyilvánvalóan zsarolt, mert egy negyedévi előfizetésre kötelezve el magát, húsz pengő ára könyvre reflektált. “A vonal el van vetve” olvasásának folytatása
Immár a kínnak vége
Úgy illendő, ha két évvel ezelőtt beszámoltam Vilt Tibor pécsi Prométheusz-szobrának sanyarú állapotáról, akkor most számoljak be arról is, hogy a szobrot az egyetemi klinikai kórház, ahogy a pécsiek nevezik, a 400 ágyas rekonstrukciójának befejezése után tavaly újra a helyére állították; és úgy illendő, hogy a címet ugyanabból a Tóth Árpád-versből vegyem, mint amelyikből annak a két évvel ezelőtti bejegyzésnek a címét. “Immár a kínnak vége” olvasásának folytatása
Emlékszem, régen volt
Nem véletlenül kapta címéül ez a bejegyzés az egykori legendás Kex együttes mára klasszikussá vált dalának kezdősorát, de e ponton minden párhuzamosság vagy hasonlóság véget is ér: pusztán a végtelen asszociációs mező egyetlen pillanatnyi felvillantásáról van szó. A “családról” az embernek, vagy ne is mondjam ilyen fellengzősen, nekem könnyedén jut eszembe Baksa-Soós Jánosék a mainstreambe inkább csak valami testetlen nosztalgia révén beletartozó régi slágere, a Család. És hát mindent el kell kezdeni valahogy. Na de hadd lássam, hogyan folytatod
“Lásd, itt leülhetnél…”
Semmi más nem kapcsolja az itt következő szobrot, Tar István Budapesti lányát az előzőhöz, kizárólag a proxemika, a közös tér, és persze a közös alkalom — a Budapesti lány is az 1965-re kialakított Jubileumi park fő attrakciójának, a Gellérthegy fennsíkján és déli lejtőjén kiképzett teraszos kert középső platója díszének számított. ““Lásd, itt leülhetnél…”” olvasásának folytatása
És amikor öreg leszek s iszonyú tapasztalt
Kedves szegedi tanárom mondta egyszer nevetve, miután jelentőségteljesen végignézett egyetemi csoportunkon: ha az embernek huszonnégy éves koráig nem jut eszébe semmi, akkor már nem is fog. A megjegyzést nem nekünk címezte, sőt meg is adta az esélyt: a határvonalat a mi akkori életkorunknál egy-két évvel későbbre igazította. Inkább valamilyen tudománytörténeti bon mot volt ez, és később úgy hangzott: ha egy tudósnak huszonnégy éves kora előtt eszébe jut valami, akkor egész életében abból az ötletéből fog élni. “És amikor öreg leszek s iszonyú tapasztalt” olvasásának folytatása
Csak a képre emlékezem 