Hát idáig is eljutottunk. Az itt következő poszt olyan szobrokat fog összegyűjteni és legalább egyetlen kép erejéig bemutatni, amelyeknek főalakjai vagy mellékalakjai ülnek, ücsörögnek, valamilyen ülőalkalmatosságon foglalnak helyet. Hogy kedves költőm szavaival éljek, hatalmas nagy téma ez, még talán a Titanic pusztulásánál is nagyobb. Nem fogom zokon venni, ha az alább említett példáimra az olvasó kapásból kivételt vagy ellenpéldát sorol — az ülő szobrok tenger, amit nem lehet kimerni, és az állításaimat úgy próbálom védeni, hogy a szövegben legtöbbször előforduló szó az “általában” határozószó lesz.
“Ülve-főve” olvasásának folytatásaCímke: Fülöp Elemér
Négy kerékkel a világ körül; vagy öttel
Mindenem az autós közlekedés. Nincs rendszám, amit menet közben el ne olvasnék, közlekedési tábla vagy útra festett jel, amit figyelmesen végig ne csodálnék, karosszéria vagy kocsibelső, amit meg ne bámulnék. Egy kopott, a használatban elöregedett kormánykerék, egy járdaszegély mellé félregurult dísztárcsa ugyanúgy le tud fegyverezni, mint egy jól elhelyezett márkajel, egy szépen világító műszerfal vagy egy bőrbevonatú autósülés. A Thököly út kivilágítatlan felezővonalán centiméterekre a két irányban zúgó autóhadtól egyensúlyozó, ebbe és abba az irányba forgolódó gyalogosok bármikor képesek megindítani, az országúton mindig párosával átszaladó kutyákhoz vagy az út mentén százzal elsuhanó nyári jegenyefákhoz hasonlóan.
“Négy kerékkel a világ körül; vagy öttel” olvasásának folytatásaOlvasni
Amihez persze nem elég pusztán az akarat. “Olvasni” olvasásának folytatása
Egyik lábam itt, a másik meg ott
Akárhogy van, akár szeretjük, akár nem, tudomásul kell vennünk és muszáj együtt élni a tudattal: az egész alakos figurális szobroknak van lábuk. Ráadásul a talapzat miatt sokszor közvetlenül az orrunk előtt van vagy túlságosan is kéznél foglal helyet a szoborláb. Kicsit ellenkezőleg érzek, mint ahogyan Annie Ernaux írja egyszerű narratológiai megjegyzésként, valójában a rá jellemző és nagyon is vonzó elbeszélői csökönyösséggel egy családi történés kapcsán Egy asszony című, az édesanyjáról szóló önéletrajzi kisregényében: “Nem tudom elmondani azokat a perceket, mert már megtettem egy másik könyvben, vagyis egy újabb elbeszélés, más szavakkal, más mondatrenddel, soha többé nem lehetséges.” Én éppenhogy ugyanannak veselkedek neki most is ebben a bejegyzésben, mint mindig a blogban, nagyjából a szavaim is hasonlítanak és a mondataim rendje is ugyanaz, még akkor is, ha ennek a szövegnek a genezise eltér az általános gyakorlatomtól: nem egy előzetes elképzelés vagy terv hozta létre, hanem jobbára a véletlen, amit egy idő után megpróbáltam irányítani és szerzői intencióval utólag felruházni. Ha lett benne történés, akkor ez az utólagos felruházás eredménye. A poszt képei között kizárólag olyan felvételek láthatóak, amelyeket szándékosan szoborlábakról, szobrok lábfejeiről készítettem — egy-két kivételtől eltekintve egyik sem kivágat, hanem közvetlenül fényképezett teljes kép, sokszor a mélységélesség jótéteményeivel megáldva. Mozgóposzt egyébként, ami azt jelenti, 2013-as megnyitása óta folyamatosan és kiszámíthatatlan ütemezésben bővítem, mindig új arcát fogja mutatni tehát a láb.
“Egyik lábam itt, a másik meg ott” olvasásának folytatásaNem kerget a tatár
Magyarországon ma sajnos ritkaságszámba megy az olyan kisváros, mint Tata: köztéri szobrai sajátos egyensúlyban vannak egymással, régi és új egymás mellett létezik, a régiből gondosan őrizve megmaradt minden, ami vállalható, az újba nem rondít bele egyelőre egyetlen hidegburkoló által fabrikált Trianon-emlékmű, országzászló vagy Wass Albert-szobor sem. Úgy is lehet mondani, itt még minden rendben van. A séta a tatai Öreg-tó Óváros felé eső körnegyedét öleli fel, az első lakóházak előtti parkban kezdődik, és az Esterházy-kastély környékén a tavat elhagyva, az egykori zsinagógánál ér véget. 12 szobor, 27 képen, tényleg nem kerget a tatár, még Tatára sem.
Csak a képre emlékezem 