A “Balaton kapuja” koncepcióról többször is írtam már a blogon, arról, hogy egy-egy tóparti település miképpen formált vagy formálhatott jogot erre a címre — legrészletesebben éppen a balatonfüredi kapuról, Pásztor János még 1941-ben felállított révész-halász párosáról. Abban a bejegyzésben nem említettem, hogy Füreden még egy tér van, amely erre a címre igényt tarthat, mégpedig a móló legvége, ahol 1961 óta ott áll Borsos Miklós Balatoni szél című, magas posztamensre állított, lebegő kendőt tartó vékony lányaktábrázolása.
Most hogy
Most hogy a jóistenbe magyarázzam el neki, hogy az almát nem lehet összehasonlítani a körtével?
Ki szavatol a lédig biztonságáért?
Már megint narancsot hoztak a teszkósok grapefruit helyett.
Meg az
Szertefeszítenek a tervek és az ötletek, többtucatnyi elképzelés foglalkoztat, hogyan tovább majd a bloggal, ha oda kerülök, de mindez fantázia még csak, mert egyszerűen semmi időm nem jut foglalkozni vele ezekben a hetekben. Most viszont, mint oly sokszor már, ezúttal abban, hogy rövid életjelet adhassak magamról, segítségemre sietett a Fortepan. Ha csak alkalmam adódik rá, kutyafuttában végig szoktam pörgetni a Fortepan oldalán a “Friss” rovatot, hátha akad valami érdekesség a legújabb anyagban. “Meg az” olvasásának folytatása
Jószolgálati bejegyzés
Ez a poszt semmi más, egyszerű jószolgálati közlemény, célja az, hogy demonstrálja, élek és a blog is él. De határidős munkám van és egyéb kötelezettségeim, a nyár folyamán a blogra nem nagyon maradt időm; majd októbertől aztán újra lesz. Úgyhogy addig jöjjön ez a szobor, meg a hozzá kapcsolódó rövid történet.
Azt nem tudom
K. professzor a vidéki klinika könyörtelen vezetője volt. Nem tűrt el kilengést, fegyelmezetlenséget, saját osztályán vasszigorral követelte meg a rendet, a kórházon kívül is megközelíthetetlen, mosolytalan ember volt. Hétindító nagyvizitjei a klinika életében külön ceremóniának számítottak. A medikák és medikusok hétre érkeztek, a kisorvosok negyed nyolcra, a nagyobbak fél nyolcra, katonás alakzatban, szabályos hierarchiába rendeződve várták, hogy a professzor nyolc óra előtt egy perccel egy rövid “jó reggelt”-et követően az élükre álljon, és vezényletével kezdetét vegye a hétfői nagyvizit. Történt egy ízben, hogy az első kórterem első betegéhez lépve a professzor az ágy előtt egy hatalmas köpést vett észre.
— Ez itt micsoda??? — bődült el a professzor olyan hangon, ami, ezzel mindenki tisztában volt, semmi jót nem ígért.
A népes orvosi, ápolónői karból a fiatalabbak közül többen összeestek, ketten elájultak. A tapasztaltabbak is kivétel nélkül lesütötték a szemüket, megkövülten néztek maguk elé, némelyiküknek remegett a térde, volt, aki egész testében rázkódott, senki nem mert felpillantani. Egyedül az ágyon fekvő beteg nézett a professzorra, és halkan, tört hangon megszólalt.
— Én nem tudom, mi az, professzor úr, de kettőnk között van.
István a felhőket tereli, második nekifutás
Egy darabig töprengtem rajta, hogy Fischer György Országépítő című szobrát milyen formában töltsem föl ide a blogra. Hiszen a szobrászról és két szobráról tavaly nyáron külön bejegyzést írtam, és látatlanban ugyan, de a kísérőszövegben ezt a szobrot is emlegettem. Egyszerű lett volna az idén, a szokásos zalaegerszegi, most célirányosan ezt a szobrot kereső megállóm során készített képeimet abba a bejegyzésbe illeszteni. “István a felhőket tereli, második nekifutás” olvasásának folytatása
This Year We Sang, We Cried, We Believed
And they celebrated — tehetnénk hozzá a kifordított befejezését annak az idézetnek, mely a londoni Arsenal futballklub új, az egykori Highbury pályától légvonalban nem egészen fél kilométerre megépített és 2006 őszén megnyitott Emirates-stadionjában a szurkolói dicsőségfalon olvasható, Omar Khalidtól származik, és a 2014-es FA Kupa megnyerése után hangzott el. “This Year We Sang, We Cried, We Believed” olvasásának folytatása
Mindén nátyon szép, mindén nátyon jo, mindénnel még fátyok elégedve
De áz én mátyárjáim most azon fánnák túl, amin 1982dikben El Szálvádorral fáty 1986 Kánádával.
Egy kecske nyarat csinál
Remélem, megbocsátja nekem az olvasó, hogy az ismert mondást a cím kedvéért kifordítottam. Hogy a bocsánatkérésemet nyomatékosítsam, hozzáteszem, olyan szobor következik, amelyik kicsinysége, látszólagos sutasága ellenére mégis önmagában kvintesszenciája az 1960-as évek progresszívabb magyar szobrászatának. tovább
