Hát idáig is eljutottunk. Az itt következő poszt olyan szobrokat fog összegyűjteni és legalább egyetlen kép erejéig bemutatni, amelyeknek főalakjai vagy mellékalakjai ülnek, ücsörögnek, valamilyen ülőalkalmatosságon foglalnak helyet. Hogy kedves költőm szavaival éljek, hatalmas nagy téma ez, még talán a Titanic pusztulásánál is nagyobb. Nem fogom zokon venni, ha az alább említett példáimra az olvasó kapásból kivételt vagy ellenpéldát sorol — az ülő szobrok tenger, amit nem lehet kimerni, és az állításaimat úgy próbálom védeni, hogy a szövegben legtöbbször előforduló szó az “általában” határozószó lesz.
“Ülve-főve” olvasásának folytatásaCímke: Csorba Géza
Lábujjgyakorlat
Ujjgyakorlat következik, 2021 februárjában egy már majdnem besötétedő délutánon végigsétáltam a Lövőház utcán, az egykori “lövőház” felől a Mammut irányába, és mobiltelefonnal kötelességszerűen végigfényképeztem az utca páratlan, bal oldalán látható kapubejáratainak a díszítő domborműveit. Illetve hát nem a teljes táblákat (ezerszer lefényképezett kedves darabjaim ezek), most mindegyikből szándékosan csak a rajta látható alak vagy alakok lábfejét, amelyek nagyjából mind szemmagasságra vagy attól kicsivel lejjebb esnek. De végül arra gondoltam, nem illesztem be ezt a sorozatot a különösebb hírverés nélkül folyamatosan gyarapodó gyűjteményembe, a szoborlábakról készített régi posztomba (az egyik itt következő részlet egyébként szerepel ott), hadd burjánozzon inkább a láb, minden figurális szobor legelmaradhatatlanabb alkotóeleme — és mivel a figurák nagyobb része mezítlábas, címnek és műfaji megjelölésnek is meg fogja tenni az írás élén olvasható szó.
“Lábujjgyakorlat” olvasásának folytatásaA szép szám
Tegnap, április 30-án érkezett el negyedik születésnapjához a blog, ma, május 1-jén már az ötödik évét tapossa. Ez a kettős időpont azért érdekes, mert az egész blog egy nappal előbb megvolt ugyan, számomra valójában mégis 2013. május 1-jén kezdett létezni, akkor szereztem egyáltalán tudomást róla. Szeifert Natália ugyanis meglepetésből megcsinálta nekem, fölregisztrált engem, azóta sem értem pontosan, hova, a domainnevemet kifizette az első évre, létrehozta a felhasználónevemet, a jelszavamat, a legelső sablont, amibe beletöltött négy Facebook-posztomat, minden ilyesmit, nekem csak meg kellett nyitnom, és mint jó júzer, engedelmesen használnom aztán az egészet. Azon kívül, hogy most is nagyon köszönöm neki, mint minden évfordulón, amelyekre egyébként a WordPress is (a domainnév meghosszabbításának éves díjfizetési kötelezettségéhez hasonlóan) kedvesen szokott emlékeztetni, gondolkodtam rajta, miképpen lehetne rendhagyóan emlékezetessé tenni ezt a napot, és arra jutottam, hogy leghelyesebb a számokat segítségül hívni — ha már az időt, az egész blogírás voltaképpeni szubsztanciáját (és ennek az évfordulónak a tényleges generáló elemét) egyetlen posztban nem lehet. Úgyhogy jöjjenek a számok.
Te most pontosan mire célzol?
A kérdés megfogalmazása persze eleve nem teljesen szabatos, hiszen a célpontot ismerjük. “Te most pontosan mire célzol?” olvasásának folytatása
Lejaklózottan
Antal Károlyra, az 1909-ben született és 1994-ben elhunyt szobrászra igazán nem vonatkozik az, amivel oly sok bejegyzést kezdtem az elmúlt hónapokban. Őt bizony kortársai kifejezetten nagy becsben tartották. Pályája töretlenül indult, elvégezte az Iparművészeti Iskolát és a Magyar Képzőművészeti Főiskolát, felnevelő mesterei, a pályán őt elindító legelső kollégái közé tartozott Mátrai Lajos György, Szentgyörgyi István és Ohmann Béla. 1934-35-ben ösztöndíjjal Rómában tartózkodott, hazatérte után a Százados úti művésztelep lakója lett. “Lejaklózottan” olvasásának folytatása
Budapest 140
Két nappal ezelőtt, 2013. november 17-én volt 140. évfordulója annak, hogy Pest, Buda és Óbuda Budapest néven, a jelenlegi I-XIV. kerület területén egyesült (a mai közigazgatási kerületek csak később, a harmincas években jöttek létre, a mostani Nagy-Budapest pedig 1950-ben). Későn kaptam azonban észbe, hogy feltöltsem az itt látható sorozatot, 140 képet 140 budapesti szoborról, és két nappal már túlszaladtam az alkalmon. “Budapest 140” olvasásának folytatása
Egyik lábam itt, a másik meg ott
Akárhogy van, akár szeretjük, akár nem, tudomásul kell vennünk és muszáj együtt élni a tudattal: az egész alakos figurális szobroknak van lábuk. Ráadásul a talapzat miatt sokszor közvetlenül az orrunk előtt van vagy túlságosan is kéznél foglal helyet a szoborláb. Kicsit ellenkezőleg érzek, mint ahogyan Annie Ernaux írja egyszerű narratológiai megjegyzésként, valójában a rá jellemző és nagyon is vonzó elbeszélői csökönyösséggel egy családi történés kapcsán Egy asszony című, az édesanyjáról szóló önéletrajzi kisregényében: “Nem tudom elmondani azokat a perceket, mert már megtettem egy másik könyvben, vagyis egy újabb elbeszélés, más szavakkal, más mondatrenddel, soha többé nem lehetséges.” Én éppenhogy ugyanannak veselkedek neki most is ebben a bejegyzésben, mint mindig a blogban, nagyjából a szavaim is hasonlítanak és a mondataim rendje is ugyanaz, még akkor is, ha ennek a szövegnek a genezise eltér az általános gyakorlatomtól: nem egy előzetes elképzelés vagy terv hozta létre, hanem jobbára a véletlen, amit egy idő után megpróbáltam irányítani és szerzői intencióval utólag felruházni. Ha lett benne történés, akkor ez az utólagos felruházás eredménye. A poszt képei között kizárólag olyan felvételek láthatóak, amelyeket szándékosan szoborlábakról, szobrok lábfejeiről készítettem — egy-két kivételtől eltekintve egyik sem kivágat, hanem közvetlenül fényképezett teljes kép, sokszor a mélységélesség jótéteményeivel megáldva. Mozgóposzt egyébként, ami azt jelenti, 2013-as megnyitása óta folyamatosan és kiszámíthatatlan ütemezésben bővítem, mindig új arcát fogja mutatni tehát a láb.
“Egyik lábam itt, a másik meg ott” olvasásának folytatása
Csak a képre emlékezem 