Címke: női akt

Bronzavonz és Kéjarany

Babiczky Tibornak

Bronzavonz és Kéjarany két olyan név az Ulysses szövegében, amellyel a magyar olvasón kívül senki más nem találkozhat a regény lapjain. James Joyce az Ulysses 11., Szirének című fejezetében nem írt le ezekre bármiben is hasonlító angol megnevezéseket, kiírta viszont a dublini Ormond hotel bárjában és éttermében ott üldögélő két leányzó, a vörösesbarna Miss Douce és a szőke Miss Kennedy polgári nevét. A magyar elnevezések tisztán és sallangmentesen Szentkuthy Miklós 1974-es fordításának leleményei. Olyannyira jól sikerült védjegy-megoldások, hogy a Szentkuthy-fordítást 2012-re átigazító és alaposan megújító kvartett (Gula Marianna, Kappanyos András, Kiss Gábor Zoltán, Szolláth Dávid) sem törölte ki őket, legfeljebb tulajdonnevekből köznevekké alakították át a két nevet, és valamelyest szelidítettek Szentkuthy fordítói nekibuzdulásán, aki ezen a ponton jól láthatóan élvezettel lubickolt találmányában (“Bronzarany” még igen, de “Kéjavonz” például már nem szerepel az új változatban). Az átigazítás munkájáról beszélve a kvartett tagjai különben több ízben is példának hozták fel Szentkuthy Miklós fordítói kongenialitására a “Bronzavonz” és “Kéjarany” variációkat.

“Bronzavonz és Kéjarany” olvasásának folytatása

Alászolgája

Olyan szobor következik, amelyik mindenki számára ismerős (vagy legalábbis biztosan látnia kellett, a látóterében volt már, még ha erről nem tudott is), aki megfordult a Lánchíd pesti hídfőjénél, a Magyar Tudományos Akadémia előtti részen. Jankovits Gyula a főépület előtt 1899-ben magas oszlopra állított Szarvas Gábor-mellszobra úgyszólván magától értetődő része az épület kapcsán megszokott látványnak.

“Alászolgája” olvasásának folytatása

Ülve-főve

Hát idáig is eljutottunk. Az itt következő poszt olyan szobrokat fog összegyűjteni és legalább egyetlen kép erejéig bemutatni, amelyeknek főalakjai vagy mellékalakjai ülnek, ücsörögnek, valamilyen ülőalkalmatosságon foglalnak helyet. Hogy kedves költőm szavaival éljek, hatalmas nagy téma ez, még talán a Titanic pusztulásánál is nagyobb. Nem fogom zokon venni, ha az alább említett példáimra az olvasó kapásból kivételt vagy ellenpéldát sorol — az ülő szobrok tenger, amit nem lehet kimerni, és az állításaimat úgy próbálom védeni, hogy a szövegben legtöbbször előforduló szó az “általában” határozószó lesz.

“Ülve-főve” olvasásának folytatása

Topsy-turvy

Örömömben a földhöz csapkodnám magam, ha ez a szobor magyar szobrász műve lenne valahonnan a hatvanas évekből, és a mű az egyik magyarországi köztéren állna, hiszen akkor evidensen, a maga teljes figurális mivoltában bizonyítaná mindennél fényesebben a blogom egyik régi tézisét: a magyar szobrászat az 1960-as évek elején, felszabadulva a szocreál nyűgei alól, a modernebb megfogalmazások felé indult el, és ennek egyik lehetséges útja az egyensúllyal, a figurális architektúrával való kísérletezés volt.

“Topsy-turvy” olvasásának folytatása

Láttál-e boldog szobrászokat?

Antal Károlyról (1909–1994) elmondtam már itt a blogon, legrészletesebben a pécsi, jakháton ülő Kőrösi Csoma Sándor-szobra kapcsán kifejtett röpke pályaképben, hogy — ellentétben sok kor- és kartársával — ő nem a mindenkori korszaka hányatott vagy mellőzött, ambícióit teljesen betölteni sosem tudó, megkeseredett vagy elgyötört művész életét élte. Pályája a kezdetektől, a harmincas évek közepétől a befejezésig, nagyjából a rendszerváltásig minden látható jel szerint a sikeresség jegyében telt el. Aki ennek részleteire kíváncsi, olvassa el a bevezetőt a hivatkozott írásban, nyolc év alatt igazából nem tudtam meg újabb fontos, perdöntő dolgokat Antal Károlyról, mint amennyit ott leírtam. Láttam néhány másik szobrát, de ez nem változtatott eredeti meggyőződésemen — ahogy mondani szokták: sőt.

“Láttál-e boldog szobrászokat?” olvasásának folytatása

Megvilágosodás

Néhány évvel ezelőtt, egy terjedelmesebb tanulmányhoz rövid pályaképet, amolyan kisportrét terveztem írni Mózes Attiláról, az erdélyi prózairodalom akkor még élő kismesteréről, és a felkészülés részeként kimásoltam egy idézetet Napnyugati vándorlás című novellájából, a Füstkorom című, 1984-es kötetéből. Szabályosan a gépembe pötyögtem a részletet, az interneten a novella akkor még nem volt meg sehol vagy én nem találtam meg (Mózes Attila idővel ún. “posztumusz tagja” lett a Digitális Irodalmi Akadémiának). A részletet végül terjedelmi okok miatt a tanulmányban nem használtam fel, de a szöveg hatott rám, mert az emlékezetemben, és ami a fontosabb, a számítógépem merevlemezén ott maradt. Amikor 2017 januárjának utolsó napján, 64 éves korában az író meghalt, a Facebookon emlékezésként ezt a részletet idéztem tőle. A következőképpen hangzik:

“Megvilágosodás” olvasásának folytatása

Erős növek

Mindannyian ismerjük a közhelyet: a sikeres férfi mögött mindig ott egy erős, megbízható, a dolgokban határozott rendet tartó nő. Mögött, alatt, felett, oldalt — lényegében mindegy is, mert most olyan sikeres férfiakat ábrázoló szobrok jönnek (és per definitionem sikeres férfiak, hiszen szobruk áll), ahol az a bizonyos “erős nő” a főhős előtt foglal helyet. Előtt, és inkább alatt, mindig lent, feltétlenül lejjebb, mint a fő ember, a szobortalapzat alján.

tovább

Te most pontosan mire célzol?

A kérdés megfogalmazása persze eleve nem teljesen szabatos, hiszen a célpontot ismerjük.  “Te most pontosan mire célzol?” olvasásának folytatása

Vizesre nagyítva

Köztudomású, hogy Mikus Sándor, a huszadik század magyar köztéri szobrászatának sok nagy alakjához hasonlóan, szegény sorból származott. Eredetileg műszerészként kezdett dolgozni az újpesti Egyesült Izzóban, ahol a gyár főmérnöke, Pfeifer Ignác felfigyelt a fiatal munkás rendkívüli rajzkészségére, és anyagilag is támogatta őt abban, hogy Olaszországba utazzon művészeti tanulmányokat folytatni; bővebben