Még aki nem tud sakkozni, az is tisztában van vele, hogy mit jelent a lólépés: a kiindulási mezőről két lépés előre, a végén egy jobbra vagy balra; a huszár a sakkban az útjában lévő bábukat is át tudja ugrani, ha az a bizonyos negyedik mező, ahova a ló lépni fog, szabad. Jöjjön tehát ez a londoni séta lólépésben, annál is inkább, mert lovakról fog szólni. “Lólépésben” olvasásának folytatása
(US) rabszolgafelszabadítás híve
Tizenkét éves lehettem, anyám kitalálta, hogy minden este, a strandról hazaérve, vacsora és fürdés után tanuljak meg tíz szót az Országh-féle angol-magyar kisszótárból. Tíz szó semmi, a nyár végére, meglátom, sokszorosára nő majd a szókincsem. Az önmagában álló „a” betűket még fölényesen kinevettem, semmi ez tényleg, és lelkesen kezdtem bele. Öt napig tartott a lendületem, az utolsó szó, amire ma is pontosan emlékszem, az „abolitionist” volt.
Víz a lelke
Végre egy szobor, talán az első a blog történetében, ahol nem köt a szobrász személye vagy a korszak, melyben a szobor megszületett! A Vízbe lépő lány köztérképes lapjáról megtudható, mennyire bonyolult és tulajdonképpen homályba vesző, megnyugtatóan nem tisztázott története van ennek a leányzónak. Végső soron persze mindegy, hogy Johann Müller vagy Pátzay Pál készítette (én magam Kisfaludi Strobl Zsigmondot mondanám, ám ő nagyon gondosan kalligrafált, teljes névvel szignálta ilyen jellegű szobrait). “Víz a lelke” olvasásának folytatása
Miért jó a póknak?
A vicc szerint: nem jó neki. De ennek a póknak jó. Louise Bourgeois (1911-2010) 1997-ben, hosszú pályafutásának utolsó szakaszában készítette el talán legnagyobb nemzetközi hírnevet szerző művét; az állandó kiállításokon, főként amerikai múzeumokban látható példányok mellett a szobornak különböző méretű utazó másolatai is léteznek. “Miért jó a póknak?” olvasásának folytatása
Avec pliszír
Francia fiú udvarolt nekem, ritkaságnak számított ez a hatvanas évek végén. Egy táncmulatságon ismerkedtünk meg a Margitszigeten, azt hiszem, a lebbenő pliszészoknyám tetszett meg neki, ahogy nevetve körbeforgatott. Jópofa, vicces fiú volt, pont olyan, mintha egy francia filmből lépett volna elő. Havonta, kéthavonta jött, ragaszkodott hozzá, hogy ha velem van, pliszészoknyában legyek. Úgyhogy az első mellé sorban szereztem a többit, különböző színűeket, anyagúakat, hosszúságúakat. A két év alatt egyszer sem volt esélyem, hogy kimenjek vele Párizsba, pláne nem, hogy a szüleihez, Réunionba, pedig már esett szó az esküvőről. Aztán egyszer csak elmaradt, nem jött többet, pár hónap múlva kaptam tőle egy búcsúzó levelet. A szekrényemet dugig töltötték az egyetlen egyszer felvett pliszészoknyák.
Páros kínt enyhíthet
Az Emberpár tipikusan olyan szobor, melynek legjellegzetesebb nézete a hátulnézete. Kiss István művét — ha csak nem a Balaton felől közelíti meg az ember — így is pillantjuk meg először, ebből a legjellegzetesebb nyárközepi perspektívából. Az 1960-ban a fonyódi mólónál a korszak a magyar szobrászat körében rövid ideig még használatban lévő anyagából, alumíniumból felállított kétalakos plasztika eredetileg a vízhez jóval közelebb helyezkedett el, a korabeli képek azt mutatják, hogy a szinte a piedesztált mosó víz és a fonyódi kikötő azóta jócskán átalakított vonalai jóformán szabályosan geometrikus környezetet és hátteret adtak a két figurának ebből a nézetből. “Páros kínt enyhíthet” olvasásának folytatása
Így jártál
1968 tavaszán fantasztikus szállítmány érkezett a belvárosi cipőboltba, gyorsan lábra kapott a városban a híre. Sehol nem lehetett akkoriban ilyen modern szabású, lapos, fekete, vékony talpú könnyű férfi félcipőhöz jutni; spanyol import, fillérekért. Pillanatok alatt lába kelt az egész készletnek, elkapkodták. Aztán lehullott a májusi eső, és a tegnapelőtt még szerencsés vevők egymás után vitték vissza a szétesett, talpuk vesztett, felismerhetetlenségig deformálódott lábbeliket. Kiderült, a halottak öltöztetéséhez használt temetési kellékek voltak, egyetlen, arra a bizonyos utolsó útra szánt olcsó holmi. Lábon vette meg a külkereskedő vállalat spanyolul nem tudó alkalmazottja. A nagy tételért külön engedmény járt.
Diadalívek árnyékában
Ha valaki befordul egy téli éjjel a Rákóczi útról a Klauzál utcába, és nem találkozik senkivel, megáll és megy, és mindenütt sötétek az ablakok… Nem, nem. Csak a tél stimmel, semmi más. “Diadalívek árnyékában” olvasásának folytatása
Lent és fent
A vén fószer ölelgeti itt a csajt, egész nap löki neki a dumát, magyaráz, mutogat, az meg lelkesedik mindenért, csügg az ajkán, úgy tud ámulni, annyira odafigyel, mintha most hallaná először. Elvannak jól, nekünk meg beleszakad a nyakunk. Legalább a gyereket kitehetnék a csónakból, hadd szaladgáljon kicsit az oszlopok között.
Együgyűség
Mi kilencen vagyunk, ő egyedül. Egy oroszlánnak kilenc élete van. Az unikornisnak egy. Ő egyetlen dologra tud csupán gondolni, a szarvával tud bökdösni. Ha elér, ez fájdalmat okoz, vért fakaszt, de végül le fogjuk győzni, mert csak egyetlen fegyvere van, mindenre egyetlen érve. Nekünk kilenc: sörényünk, karmaink, selymes arany szőrünk, fogaink, farkunk, nyelvünk, hatalmasra tátott szánk, ordításunk, és a létünk, hogy oroszlánok vagyunk, az állatok királya. Isten és a jogom. Rossz az, aki rosszra gondol. Nem minden fekete, és nem minden fehér.
Csak a képre emlékezem 