És mik vagyunk, kívánkozik a cím két eleme közé a kérdés, de nem akarok sem Paul Gauguinnel, sem Illyés Gyulával versenyre kelni a válaszadásban.
“Hová megyünk, honnan jövünk” olvasásának folytatásaCímke: köztérkép
Tülköl a gyár, szól a madár
Gyakran megkérdezik tőlem, néha még olyanok is, akik alkalmanként tanúi az ilyen pillanatoknak, hogy szoktam-e érezni valamilyen megrendüléshez hasonlót, ha végül szembetalálom magam egy-egy olyan szoborral, amit élőben először pillantok meg és már régóta vágyakozom rá.
“Tülköl a gyár, szól a madár” olvasásának folytatásaRövid széljegyzet egy fontos lábjegyzethez
Faragó-Szabó Istvánnak
Vilt Tiborról, a modern magyar szobrászat egyik legfontosabb alakjáról többször írtam már a blogon, amolyan nagyobb áttekintésű pályakép-összefoglalót (azon belül részletesebben a csepeli strandon látható munkájáról) és két ízben is külön-külön pécsi, illetve szombathelyi szobráról, más bejegyzésekben is rendre előkerült egy-egy munkája. Ami most következik, széljegyzet lesz az ott olvasható megjegyzésekhez, leginkább a pályaképben megemlített, a mindenkori “egyetlen szobor” akarásáról, ambíciójáról szóló észrevételhez; és hogy mindez miért a széljegyzet formáját ölti végül, arra maga a bejegyzés hivatott magyarázatot adni.
“Rövid széljegyzet egy fontos lábjegyzethez” olvasásának folytatásaMit lombokkal teleszántott
Ennek a bejegyzésnek a címét Kosztolányi Dezső nevezetes “csacskaságának” átköltésével nyertem ki. Az “Átadta a telefont, / Mit lombokkal telefont” bravúrját persze nem lehet felülírni, megismételni vagy egyáltalán csak a közelébe jutni egy t-re végződő szó tárgyesetével, de most mégis átadom régi tervemet, az elefántot a blog legkitartóbb olvasóinak (és abban a pillanatban, hogy ki fogom ezt posztolni, elmondhatom majd magamról, hogy “Átadta az elefántot” — de ez a skizofrénia olyan összetett példája már, hogy jobb nem pedzegetni), közülük is annak, ki az elefántot szereti. Rossz ember nem lehet.
Ó, jaj, dehogynem! De azért lássuk továbbA megtalált lovas
Ez a poszt ugyanúgy hónapkitöltő poszt lesz, mint az augusztusi volt, egyszerűen nem akarom, hogy unokáim megkérdezzék majd, vajon mit csinált a nagyapjuk 2018 szeptemberében, hogy ez a hónap a blogban üresen maradt. Lehet, hogy már nem is élt az öreg? Rögtön hozzáteszem, a bejegyzés olyasmivel fog foglalkozni, amivel nagypapa az előző hónapban éppenséggel nemhogy eleget, nagyon is sokat bajlódott. Mégsem szabályos szoborposzt következik, ahogy az ezen a helyen már megszokott, hanem (ha mindenáron egy szóval akarjuk leírni) szoborfényképezés-poszt. Homályosan megvilágított műhelyem szerény kis forgácsai.
Haltelte
Kicsit lelassultam, elkényelmesedtem, ellustultam a nyáron, eredeti elképzeléseim szerint nem ez a szobor lett volna a soron következő poszt a blogban, de mivel az ide szánt nagyszabású, sorrendben amúgy háromszázadik bejegyzésemmel június óta vergődöm, és nem nagyon jutok vele előbbre, az a veszély fenyeget, hogy az archívumban a 2018. augusztusi rovat üresen fog maradni; azt pedig nehezen tudnám megértetni a külvilággal, hogy miért üres. Úgyhogy jöjjön inkább ez az általam pár napja megtalált, még nekem is friss szobor, Bors István balatonföldvári Halászfiúja — a gyorsaság amúgy is illik a szoborra találásom hirtelenségéhez.
Hal már pont
Tar István ennek a blognak régi, nem is nagyon titkos favoritja, ezt a tényt a képernyő jobb oldalán, a kicsit lejjebb görgetve megtekinthető címkefelhő különböző betűméretből szedett címkéi jól láthatóan igazolják — írtam ezt annak idején, mikor a posztot közreadtam, és egy olyan sablont használtam, ami az adott címke alkalmazásának mennyiségi arányait magával a mérettel is jelezte. Az ő neve ebben a címkefelhőben már középnagy volt, akárcsak Kerényi Jenőé, Makrisz Agamemnoné, Mikus Sándoré, Laborcz Ferencé, Somogyi Józsefé, a faviccé vagy Londoné. A mostani sablonban ez a különbség nem látható; de egyszer, ha elunom ezt, és újat választok (vagy visszatérek egy régihez), lehet, újra látható lesz. hadd nézzem tovább
Féltérden, guggolva
Tiszaújváros nekem az ígéret földje, nagyon úgy fest. Mióta tavaly nyáron, a Várady Sándor lányszobráról szóló bejegyzésemben megígértem további szobrokat a városból, Ungvári Lajos Napozó nője után ez a most következő Makrisz-szobor, a Fésülködő nő már a második beteljesülő tiszaújvárosi ígéretem lesz. tovább olvasom
“…de mind közül, amit te gyűjtesz…”
Vissza akkor a régi kerékvágásba, az előző, zenéről szóló poszt után újra a szobrokhoz. Előjáték jön tulajdonképpen, előjáték és bemelegítés a korsós nő már sokszor megígért, a közeljövőben bemutatandó nagy szobrászati témájához (a képek többé-kevésbé már együtt vannak, csak nézegetnem kell még őket egy darabig), és R. Kiss Lenke közkedvelt veszprémi szobra erre az előzetes szemlére a legalkalmasabb.
““…de mind közül, amit te gyűjtesz…”” olvasásának folytatása
Róma kútjai, avagy Azért az azúr víz az úr
Tudtam, hogy el fog érkezni ez a pillanat is, bár bevallom őszintén, korábbra vártam. Ennek a posztnak a tavaly júniusi képeit már régebben összegyűjtöttem az egyik mappámba, néha rájuk néztem, de aztán továbblapoztam mindig. Arra gondoltam, hogy majd egy november végi vagy január közepi, a fűtött szobában töltött napon, amikor majd a legnagyobb lesz a távolság a külső körülmények és a képek evidens tárgyai, hideg és meleg, bezártság és szabadság, depresszió és boldogság között, rövid szöveget írok hozzájuk és feltöltöm őket. Azt nem hittem volna, hogy ez ilyen sokáig, eddig a váratlan 2018-as télig, február legvégéig, március elejéig húzódik majd el.
“Róma kútjai, avagy Azért az azúr víz az úr” olvasásának folytatása
