Hát idáig is eljutottunk. Az itt következő poszt olyan szobrokat fog összegyűjteni és legalább egyetlen kép erejéig bemutatni, amelyeknek főalakjai vagy mellékalakjai ülnek, ücsörögnek, valamilyen ülőalkalmatosságon foglalnak helyet. Hogy kedves költőm szavaival éljek, hatalmas nagy téma ez, még talán a Titanic pusztulásánál is nagyobb. Nem fogom zokon venni, ha az alább említett példáimra az olvasó kapásból kivételt vagy ellenpéldát sorol — az ülő szobrok tenger, amit nem lehet kimerni, és az állításaimat úgy próbálom védeni, hogy a szövegben legtöbbször előforduló szó az “általában” határozószó lesz.
Az ülés, maga a testtartás különben egyáltalán nem egyszerű kérdés a figurális szobrászatban, különösen komplementer disztribúcióban nem az. Mert hát miért ül, miért nem áll? És ülni is sokféleképpen ülünk, a dolog könnyen elhajolhat a guggolás vagy a térdelés, a másik irányban a félfekvés vagy a heverészés felé. Számtalan esetben, látni fogjuk, az ülés ténye mindennél egyértelműbben jelzi az ábrázolt alak státuszát, rangját, társadalmi megbecsülésének mértékét (más esetekben, de ezt kevésbé fogjuk látni, semmi ilyesmit nem jelez). Nem egyszer előfordult a köztéri szobrászat történetében, hogy a megbízáskor a legfontosabb eldöntendő kérdésnek az számított, az ábrázolt nagyszerű ember szoboralakjában állni vagy ülni fog-e majd. Sokszor a lóhát oldotta meg a dilemmát, már ahol a lóhát a köznevetség fenyegető réme nélkül megoldhatta ezt, de előre jelzem, ebből a posztból terjedelmi megfontolásból ki fogom hagyni a lovasszobrokat, illetve a más állatok hátán ülőket, noha per definitionem ülnek. Ugyanígy nem foglalkozom itt az állatszobrokkal sem (általában az állatok nagy többsége, és szinte majd minden oroszlán- vagy medveábrázolás ül, a szabályt erősítő ritka kivételektől eltekintve, és ezek, akárcsak a lovasszobrok, szintén szétfeszítenék e poszt kereteit). Továbbá, mint oly sokszor eddig is, ismét a blog ún. “figyelmes olvasójához” folyamodom: az alábbi, többé-kevésbé majd mindenkor változó-kiegészülő gyűjteményben számtalan olyan szobor fog szerepelni, amelyek a blog fennállásának tíz éve alatt korábban egyszer vagy másszor előkerültek. Igyekszem most olyan képeket közreadni, amik eddig nem szerepeltek még. De ez nincs ellenemre, és remélhetőleg a fent említett olvasó ellenére sincs, hiszen hányszor újrarendezzük a dolgainkat a való életben? Legyen ez az alkalom is ilyen újrarendezés, a szokásostól eltérő emlékeztető arra, ami volt, megtörtént, megesett, lezajlott már.
*
Eddig talán kevesen tudták, de Szerdahelyi Márk és Borovi Dániel kiváló, Szobrok és szobrászok a 19. századi Magyarországon című szoborkönyvéből most már sokan tudhatják, hogy az ülés–állás kérdése magyar földön először Deák Ferenc szobrának apropóján merült fel úgy, hogy a dilemma a kevésbé elfogadott megoldás, az ülés felé dőlt el.
A rögtön Deák 1876-ban bekövetkezett halála után elhatározott, közadakozásból állított szoborra a megbízást a kiírt pályázaton végül Huszár Adolf nyerte el, de az ő halála miatt a teljes kompozíciót Strobl Alajos felügyelete mellett két fiatal szobrász, Mayer Ede és Keszler Adolf fejezte be, és így állították fel végül 1887-ben. A Schikedanz Albert által tervezett talapzaton
északon és délen egy-egy álló alak, a keleti és nyugati oldalon viszont egy-egy háromtagú szoborcsoport kapott helyet, és ezeknek a szoborcsoportoknak a középponti alakja mindkét esetben ülő helyzetben van,
a Duna felőli oldalon a “Kiegyezés”,
a belváros felé eső oldalon a “Nevelés és nemzeti haladás” allegóriája
(az északi oldalon Justitia,
a délin a “Honszeretet” áll, álló anya–ülő gyermek megfogalmazásban, csupa Deák közéleti tevékenységéhez erősen kötődő fogalom allegorizált változata). Deák Ferenc szobra ezzel az elhelyezéssel éppen szemközt került a Lánchíd pesti hídfőjénél, a Magyar Tudományos Akadémia előtt már 1880 óta a helyén álló
Széchenyi István-szoborral, Engel József munkájával, ahol a főalak, Széchenyi áll,
de a talapzat négy sarkára négy ülő figura, négy ókori istenség került — Ceres istennő, a földművelés megtestesítője,
Vulcanus, az iparé,
Neptunus, utalva Széchenyi a hajózás érdekében tett erőfeszítéseire,
valamint baglyával Minerva, emlékeztetve Széchenyi a tudomány támogatásáért végbevitt nagyszerű cselekedeteire. Deák szobra
mindenesetre elégedett lehet helyzetével, amit magyaráz rendhagyóan hatalmas tömege (az ülő főalakos szobor 4.70 méter magas, a vele szemben lévő álló Széchenyi kisebb, 4 és fél méter).
A testtartása kapcsán kibontakozott kortárs vita egészen biztosan elcsitult, a szobor a magyar historikus szobrászat ékessége lett. Az eddig bemutatott két kompozíció viszont máris előhozza a főalak és az őt körülvevő mellékalakok a kísérő nők kapcsán egyszer már felvetett problémakörét, hiszen a 19. század közepétől úgy hetven-nyolcvan évig ez az ábrázolásmód Európa-szerte dívott az emlékműszobrászatban, látható lesz, általában álló főalakkal és ülő mellékalakokkal.
Mint például az Adam Mickiewicz-emlékműnél Krakkóban, ahol, ellentétben a megközelíthetetlenül magasan álló főalakkal,
a négyoldalt ülő mellékalakok a melléjük gyűlő és többnyire szintén odaülő közönség körében igen nagy közkedveltségnek örvendenek,
vagy Rómában, az egységes Olasz Királyság első miniszterelnökének, Camillo Benso di Cavournak a Stefano Galletti munkájaként 1895-re felállított emlékművénél,
ahol az álló Cavour alatt Olaszország és Róma allegóriái közül ugyan csak az egyik ül (Róma),
a “Gondolkodás”,
illetve a “Cselekvés” allegóriái viszont mindketten ülnek,
nem beszélve a piedesztál hátsó részén ücsörgő oroszlánról — de hát ismétlem, ülő oroszlánnal Teverét lehet rekeszteni.
A lisszaboni IV. Péter-oszlop az előzőeknél is megközelíthetetlenebb, állva ábrázolt főhőse alatt
(maga a főalak, a 23 méter magas korinthoszi rendű oszlopon álló IV. Péter portugál király, e minőségében csak néhány hónapig ült a trónon, igaz uralkodása alatt elfogadtak egy alkotmányt, Brazíliának I. Péter néven viszont hosszasan volt az első császára, a dimbes-dombos Lisszabon valamelyik lépcsőjén leereszkedve látható a legjobb perspektívában)
az 1870-ben a francia páros, Gabriel Davioud építészi és Élias Robert szobrászi, illetve a portugálokat képviselő Germano José De Salles Canteiro kivitelezői közreműködésével emelt emlékmű piedesztáljának négy sarkán négy ülő nőalak, négy allegória kapott helyet,
a Gondviselésé,
az Erőé,
a Mértéktartásé
és az Igazságé —
balról tehát Mértéktartás, jobbról Gondviselés,
itt meg balról a Gondviselés és jobbról az Erő, és így körbe-körbe, a végtelenségig, amíg csak tart az elem a fényképezőgépben.
A lisszaboni Rossio tér amúgy is
az ülő szobrok paradicsoma,
hiszen a IV. Péter oszlopot mindkét oldalról
egy-egy mozgalmas, sok alakos szökőkút veszi körül, és ezek szintén megérdemlik a körbe-körbét, még akkor is, ha türelmi megfontolásokból ezt itt most nem részletezem tovább. Legyen e helyt elég a Röviden mondd sorozat egyik darabja.
De nem kell nemzeti költőnagyságokig, történelmet alakító politikusokig vagy birodalomalapító uralkodókig Európa különböző szegleteibe elzarándokolnunk,
hogy emlékműben vagy díszítőszoborban az álló főalak–ülő kísérőalakok kombóját megtaláljuk,
és rögtön kútszobor is akad nagyjából ugyanebből a korból Budapesten,
az Ybl Miklós tervei alapján és Leo Fessler, vagy ha úgy jobban tetszik, Feszler Leó szobraival (elég sokat élt és ténykedett Magyarországon, hogy magyar névváltozata akár még Verne Gyuláénál is indokoltabb legyen) az 1883-ban eredetileg a Kálvin téren felállított Danubius-kút,
ez a hamisítatlan budapesti folyószobor, olasz és osztrák példák méltó örököse,
amelynek álló Neptunját és ülő folyóallegóriáit, Tiszát (az ő ölében vannak a halak), Szávát (ő veti keresztbe a lábát) és Drávát (az ő ölében kagylók vannak, és jobb lábát egy fekvő korsóra támasztja) a második világháborúban tönkrezúzták, épen maradt darabjait elmenekítették, és az általában is mindenkor kitűnő restaurátori munkát végző Győri Dezső öt éven át tartó rekonstrukciója után a kutat 1959-ben állították újra az akkor már Sztálinról Engelsre átkeresztelt, utóbb eredeti nevét, az Erzsébetet visszakapó téren (“Édesanyánk Szentpétervárott született, mindig is Erzsébet térnek hívta, mi Leningrádban, és örökké Engelsnek. Ezen képesek voltunk összeveszni. Őt persze száműzetéssel fenyegették.”);
és elég csak Szegedre elutazni, ahol Vásárhelyi Pál álló szobrát (nem író, nem politikus, nem uralkodó)
ilyen pazar ülő anya–ülő gyermek,
és ilyen pazar kalapos kubikos veszi körül;
aztán ugyancsak Szegeden az álló Kossuth Lajost (ő kétségtelenül történelmi figura)
ilyen harcias menyecske
és ilyen elszánt ülő hadfi kíséri —
vagy Pécsre, a Zsolnay-emlékműhöz,
ahol a gyár- és dinasztiaalapító Zsolnay Vilmos álló szobrát, Horvay János művét
alkalmazottai és beosztottjai,
a fazekasságot, a vegyészetet, a porcelánfestést, a szobrászatot és az építészetet jelképező,
ülő testhelyzetű, Apáti Abt Sándor megmintázta szoboralakok
veszik körül
a Schulek Frigyes tervezte
talapzaton.
Érdekes, hogy az álló főalak–ülő mellékalakok klasszikus konvenciója még egy olyan kései, a fenti példák után hatvan-hetven-nyolcvan évvel született, inkább szocreál beütésű köztéri műben is visszaköszön, mint amilyen a klasszikus mintákon iskolázott Vedres Márk késő öregkori angyalföldi Béke-kútja/Ifjúság kútja 1961-ből,
a középen álló Neptun-figurát körben
négy, kifele forduló ülő szobor,
a Tudomány,
a Művészet
és még egy alakban a Sport allegóriája kíséri.
De ha megelégszünk egyetlen ülő kísérővel (egy állítólag Kacsóh Pongrác után mintázott népfelkelővel) az álló főalak alatt, a Tőry Emil tervezte talapzaton, elég a kecskeméti Kossuth-szoborhoz,
ha meg egy izmos ifjúval, az Ipar allegóriájával (akinek modellje Réthy Menotti atléta volt), a Keleti pályaudvar elé,
Baross Gábor szobrához eljutnunk. Ha meg ülő alakot keresünk, még könnyebb a dolgunk. Ülnek általában az uralkodók,
Marcus Antonius egyenesen egy oroszlánok vontatta kocsin Bécsben (bár ő konzul volt, modernebb politikai státuszban, mint amilyennek egy öröklött koronás főé számít, szobra mindenesetre feladja a jövőre a leckét, ülő Kleopátrát keresni valahol a nagyvilágban),
Mária Terézia Caspar von Zumbusch keze alól ugyancsak Bécsben, ellenfényben,
de jól láthatóan allegóriákká átalakult ülő udvarhölgyeinek kíséretében (és ha az egész emlékművet tekintenénk, még további lovas hadfiakkal és álló államférfiakkal),
de hogy lássuk, milyen felhőtlen vidámsággal ül ő, íme egy napfénymentes téli kép,
és fényirányhelyesen nyáron is kiderül,
hogy igen díszes trónon;
ül aztán Viktória királynő Londonban, trónjának oroszlánfejes karfáját épp elégszer méltattam már,
ő igen szerényen nem is saját Buckingham Palota előtti emlékművének csúcsán, hiszen ott egy ebben a kontextusban lefordíthatatlan szójáték,
a Winged Victory áll, de igen nagy számú társaságban, ahol rengeteg az ülő alak,
akik közül engem nem is ez, az Anyaság szoborcsoportja ragadott meg
(az anya–gyermek téma nagyfokú változatosságával általában külön alcsoport az ülő szobrok kategóriájában, ahogy lentebb erről majd esik még szó),
és nem is ez az angol bronzból (fényes, sötét, tömör anyagból) öntött, az emlékműhöz később hozzáadott, a Viktória-korabeli Brit Birodalom vízzel és tengerészettel kapcsolatos erényeit hangsúlyozó szimmetrikus páros,
hanem a térdelve ülő megesett nő az Igazságszolgáltatás csoportjából,
e tipikus viktoriánus toposz drámai ábrázolása.
Dehát ha ül Viktória királynő a saját emlékművén (és ez nagyon is történelmietlen ha itt, az Albert-emlékmű, főhőse előbb halván, előbb döntetett el és nyerte el végső formáját, mint a Viktória-emlékmű, a retorika viszont ezt a megfogalmazást kívánja)
akkor természetesen ülnie kell férjének, Albert hercegnek is John Henry Foley bearanyozott szobrán az Albert-emlékművön (a végső döntést, hogy Albert ezen a helyen üljön vagy álljon, legalább olyan heves vita övezte, mint néhány évvel később Budapesten Deák Ferenc testtartását), és ő, mármint Albert herceg oly sok ülő figura kavalkádjában került a helyére, hogy azt újra nem is mondom fel, akit érdekel, kattintson a linkre.
És ha már koronás fők, ül Mátyás király is Pécsett, Rétfalvi Sándor munkájaként,
és ha már koronás fők házastársai, Zala György teremtménye, Erzsébet királyné is a róla elnevezett híd kanyarulatában,
ugyancsak nagy műgonddal ábrázolt trónon.
És rögtön egy másik ülő Erzsébet királyné, most márványból, Ligeti Miklóstól, Szegeden,
meg egy harmadik, az Andrássy-lovasszobor Duna felé eső domborművén, eredetileg Zala György kezemunkáján, amit a háború utáni beolvasztást követően rekonstruálva 2016 óta látunk, Deák Ferenc társaságában riadt megilletődöttséggel nézi férje magyar királlyá koronázását (“a haza bölcse” a valóságban jellegzetes magyar megoldást választott, a kiegyezés leginkább az ő érdeme volt, ennek része volt a perszonálunió is, személyes jelenlétével az itt ábrázoltakkal ellentétben végül mégsem tisztelte meg az ünnepséget).
De ha sima uralkodó, egy orosz cár kell, koronával meg a többi uralkodói attribútummal, akkor I. Pál Szentpétervárról,
ha pedig egyszerű kiskirálylány, akkor Marton László szobra a pesti Duna-korzó márkavédjegy korlátján,
ha meg ülő fejedelem,
Erdélyből, akkor Báthory István Pásztor Jánostól,
vagy II. Rákóczi Ferenc Varga Imrétől. És ül egy olyan történelmi személyiség is, Dózsa György,
aki biztosan nem így képzelte el neki juttatott trónját és koronáját.
Ha meg csak az uralkodás egyszerű szimbóluma, akkor Lynn Chadwick gyönyörű Henry Moore-parafrázisa, 1984-ből, a Pár a padon.
És amerikai elnök is van, igaz nem ülő, de Abraham Lincoln épp felállt Augustus Saint-Gaudens (1848–1907) a chicagói 1887-es első példány után Londonban 1920 körül felállított szobrán (1964-ben, 57 évvel a szobrász halála után még Mexikóváros is kapott egy példányt a szoborból)
egy akkora bronzszékből, amekkorából más, rosszabbul eleresztett országokban egész szobrot hoznának ki.
Elegánsan ül Batthyány Lajos miniszterelnök mellszobor-miniszterei körében (mindig viccesnek találtam, hogy a bal szélen Szemere, a jobb szélen Kossuth ikertestvéreknek látszanak),
és hát a politika ülő dolog,
noha Andrássy Gyula külügyminiszteri minőségében épp feláll székéből a berlini kongresszus jelenetét ábrázoló másik, a város felőli domborművön lovasszobra talapzatán.
Ül — én legalábbis ezt az ellazuló megtámaszkodást az ülés egy szélsőséges változatának tekintem, amilyenre volt már és lesz is még példa — gróf Tisza István magyar miniszterelnök,
ül Iuliu Maniu román miniszterelnök is Bukarestben — ő szobrát e helyen, az erkély előtt, ahol Ceausescu 1989 decemberében megbukott, leginkább annak köszönheti, hogy annak kezdetén a kommunista diktatúra áldozata lett.
Szépen ül a már sokszor látott, kalaposnak, könyvesnek is jól eladott Károlyi Sándor miniszter (talán majd a “zöld szobrok” gyűjteményébe fog még beleférni),
ül Tom Lantos amerikai szenátor két kutyája társaságában,
ül olasz politikus,
Federico Seismit-Doda (1825–1893), Eugenio Maccagnani (1852–1930) 1905-6 során készített, végül 1919-ben felavatott szobrán, galambok nagy tiszteletében,
és káprázatos székkárpittal.
Ülnek főurak, Festetics György,
gróf Teleki László, neki még wifije is van a róla elnevezett téren,
aztán Habsburg Frigyes, mindhárman az ún. “nézőodaültetős” zsánerben. Eddig néztél engem, most gyere, ülj ide mellém, a párod meg csináljon rólunk sebtében néhány képet —
ülnek nemes asszonyságok, mint Lorántffy Zsuzsanna, de ő igazi oldszkúl szobor módján, melléülésről nála aztán szó sem lehet.
Általában szeret ülni Justitia, nemcsak bekötött szemmel és mérleggel a kezében a váci városháza,
hanem a touloni származású szobrász, André-Joseph Allar művén, Rómában, az Igazságügyi Palota homlokzatán is,
ahogy szeretnek ülni
az igazság földi képviselői is, mindketten az ókorból, de olasz módra átírt nevekkel, fentebb Lucio Licinio Crassus, lentebb Salvio Giuliano,
nem beszélve arról,
milyen szívesen ülnek
az isteni igazság
földi képviselői, Szaniszló Ferenc nagyváradi és Szily János szombathelyi püspökök, mindketten Tóth István jóvoltából, aki a karfás székben ülő egyházfiakat alaposan begyakorolhatta 1896, illetve 1909 között.
És akkor még nem is ejtettünk szót az isteni igazság égi képviselőinek,
az angyaloknak
a minden igényt kielégítő gyönyörű üléséről.
Mert ha megfáradsz a sok ácsorgásban, akár van miért, akár nincs, mindenképpen le kell ülnöd.
Általában nagyon szeretnek ülni a zeneszerzők,
Erkel Ferenc
és Liszt Ferenc a budapesti Operaház főbejárata mellett egy-egy fülkében, talapzatról kinyújtott lábfejjel,
Liszt Ferenc például annyira, hogy mindhárom pesti egészalakos ábrázolásán, az iménti operaházin, Strobl Alajostól, ezen a róla elnevezett téren állón, Marton Lászlótól,
és a Zenekadémia homlokzatán, szintén Strobl Alajostól ül (az itt látható zeneakadémiai felvétel különösen értékes, mert nem lobognak rajta még a zászlók,
amiket az épület és a szobor felújítása után már nemigen lehet elkerülni); és legyünk méltányosak, adjunk közre egy egészalakos álló Liszt-ábrázolást is, Varga Imrétől, Pécsett,
a püspöki palota külön a szobor miatt kiképzett álerkélyén, tehát egy olyat, ami szintén a magasban, a fejünk fölött van, és áll. De ül Kodály Zoltán is,
szintén Varga Imre jóvoltából, ma már nem ott, ahol a fenti felvétel készült,
ül Kálmán Imre két helyen is, szülőhelyén, Siófokon
és a budapesti Operettszínház előtt, ez utóbbi helyen mindentől 5 m-re,
de naugye, mégsem mindentől.
Nagyszerűen ül Brahms Bécsben,
olyan kedéllyel, amit alighanem sosem birtokolt való életében.
És még káprázatosabban, már-már fejedelmien ül a napsütésben George Enescu Bukarestben, a Román Nemzeti Opera épülete előtti parkban, Ion Jalea (1887–1983) 1971-ben felavatott szobrán.
És persze a zenészekről se feledkezzünk meg, akiknek ezek a zeneszerzők műveiket eljátszásra írták,
hiszen közülük páran
szintén ülnek.
De mondhatni, általában ül névadó hangszerével a kezében Tinódi Lantos Sebestyén is, legalábbis a Népligetben
és Egerben ül.
Ül egy másik XVI. századi költő, a portugál António Ribeiro Chiado (1520–1591),
Lisszabonban António Augusto da Costa Motta (1862–1930) 1925-ben állított szobrán a megdöntött szék mintha költői védjegye lenne.
És Antonio Ribeiróval meg Tinódival, akiknek a korában zene és szó még nem vált élesen külön, félig-meddig már áteveztünk az ülő íróemberekre, az általában szívesen üldögélő íróknál-költőknél tartunk, a magyarok első és névtelenségben maradt történetírójánál,
aztán a világirodalom, a Weltliteratur egyik fejedelménél és a fogalom kezdeményezőjénél, Goethénél Bécsben, “Grau, teurer Freund, ist alle Theorie, / Und grün des Lebens goldner Baum”,
királyokéhoz hasonlítható trónon,
Kölcsey Ferencnél, aki nemcsak Budapesten ül,
hanem jövendőt és jelenkort öszvevető, fényre derülő hazája egy másik szegletében, Debrecenben is;
ül Vörösmarty Mihály, néha galamb nélkül,
néha galambok társaságában.
Fejét bal kézfejére támasztva, jobb kezének mutatóujját könyve lapjai közé dugva ül Tarasz Sevcsenko ukrán költő is Budapesten, akiről gyakran elhangzik, hogy “az ukrán Petőfi”, de tény, hogy szoborként ülő Petőfit én még nem láttam (igaz, ami igaz, ülő Bartókot sem).
Ül Arany János is a magyarországi ülő szobrok kvintesszenciájának számító, Nemzeti Múzeum előtti szobrán, Strobl Alajos saját legkedvesebb munkáján, 1893-ból,
aztán már felújítva is ül, könyvjelzőként a lapok közé helyezett mutatóujját nem szorítja a könyv,
és ahogy ül, vagy valami hasonlót csinál Vörösmarty két teremtménye, Csongor,
illetve Tünde,
ugyanúgy ül Arany fantáziájának két szülötte, Toldi Miklós
és Rozgonyi Piroska,
csak ők alkotójukkal egyazon kompozícióban, és fegyelmezettebben a Schikedanz Albert tervezte talapzaton.
Ül Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij Moszkvában, Nyikolaj Andrejevics Andrejev 1926 és 1929 közé dátumozott szobrán,
Strobl Alajos minden ellenkezése dacára pompásan ül Jókai Mór Pesten,
és pompásan ül szülővárosában, Révkomáromban.
Ül Pavol Országh-Hviezdoslav, a modern szlovák költészet egyik megteremtője Pozsonyban, Jozef Pospíšil és Vojtech Ihriský 1937-ben állított szobrán,
ő talán zaklatottabban, mint kollégái általában, a modern szlovák költészet megteremtése nem könnyű, nyugtalankodásra, fejfájásra okot adó ügy, de vitathatatlanul ül,
a megtestesült nyugalom ugyanakkor egy másik hatalmas bajuszos, Pósa Lajos a Városligetben,
és fegyelmezetten ül Mirza Alakbar Sabir is, az azerbajdzsáni szatirikus költő Bakuban.
Ady Endre az ikonográfiai emlékezetünkben, alighanem Csorba Géza a budapesti Írók Boltja előtt álló szobrának köszönhetően, álló alakban jelenik meg, pedig Csorba készítette a Kerepesi temetőben lévő síremlékét is, amin Ady fiatalabb kiadásban és ülve van megformálva,
akárcsak Melocco Miklós Tatabányán 1976-ban felavatott padon ülő Adyja,
vagy Melocco 1977 novemberében, Ady születésének centenáriumán Pécsett, a Barbakán árkában állított, sajnos, számtalanszor megrongált ülő márványszobra, de Melocco Miklós mindkét remekműve az “öreg”, a haldokló Adyt ábrázolja (negyvenegy évesen halt meg) —
semmi csodálnivaló tehát, hogy Nagyváradon, Deák Árpád a Holnaposok emlékére állított, amúgy Tordai György festményére alapozott négyfős szobor-asztaltársaságában Juhász Gyulával és Emőd Tamással egyetemben ő is az ülő alakok között kapott helyet, egyedül Dutka Ákos áll üresen maradt, nézőcsalogató széke mellett. Te is lehetsz, ha leülsz, Holnapos.
Ebben a megformálásban viszont Ady áll, itt plátói szívszerelme — ha volt ilyen a magyar irodalom Szabó Lőrinc utáni legnagyobb alfahímének, e téren mindenképpen dobogósnak — az idővel Bölöni Györgyhöz hozzáment Itóka ül.
De ül Krúdy Gyula is, Siófokon kalapban,
ugyanő a budapesti belvárosban, nem kalapban,
ül James Joyce Pulában, megintcsak kalapban,
és ül Fernando Pessoa is Lisszabonban, mit tesz isten, szintén kalapban, mindhárman a már említett “nézőodaültetős” zsánerben négy variációban, az utóbbi kettő ráadásul a kávéházi változatban (a belvárosi Krúdynak, noha asztal mellett ül, nincs kávéháza).
Ül Karinthy Frigyes, legkíméletlenebb tréfáját épp Pósa bácsival szemben követte el, de hát ilyen az a hírhedt utókor, ma a tréfa tárgyának és a tréfa csinálójának egyaránt áll ülő szobra.
Ül József Attila, mostanra már a rakodópart felső kövén azért,
ül Arthur Koestler, a levegőben lógó lábbal,
ül Németh László
és ül Weöres Sándor, ő ülő macskástul.
Szívesen ülnek festők — egyáltalán a festészet allegóriája a bécsi Szépművészeti Múzeum főhomlokzatán Edmund Hellner munkájaként
(itt teszem hozzá, hogy ugyanott a szobrászat allegóriája, Johannes Benk szobra is ül) –,
de nemcsak az allegóriák, hanem e művészeti ágak művelői is, Rippl-Rónai József, nem lóháton, szamár vontatta fogaton Kaposvár sétálóutcáján,
Mednyánszky László a pesterzsébeti galéria kertjében,
Czóbel Béla Varga Imre siófoki szabadtéri gyűjteményében,
még Szabados Béla festőlánya is ül Szentendrén,
modelljéhez vagy ideájához hasonlóan ül a magyarországi ülő szobrok legnagyobb mestere, Varga Imre is Siófokon,
szívesen ülnek le megpihenni katonák, fegyveresek,
Amszterdamban a Rembrandt-szobor előtt Az éjjeli őrjárat háromdimenziós változatának egyetlen ülő alakja a népes társaságból,
meg ez a váci harcos, bár ő talán nem pihen meg, és talán nem is ül,
nem szívesen, inkább szükségszerűségből a sportolók — sakkozók,
kerékpárosok,
fogathajtó
vagy kenus,
még egy szögből Paulikovics Iván sétálóutcai cukiszoborból az évek során a győri vizessportoknak emléket állító zsánerszoborrá nemesült munkája,
a valamilyen tevékenységet végzők, ő például egy fejszéjét ülve élező favágó,
ő pedig egy bokályfestőnő (senki ne akadjon fenn, ha nem tudja elsőre, mit fed pontosan ez a foglalkozás, bokályt festeni), mindkettő 1957-ből, Székelyudvarhelyről, a Központi szökőkút széléről, Orbán Áron, illetve Székely József keze alól.
Ülő munkás,
mindenféle korból akad, ez a papucs megérne egy külön misét,
ő Csepelen mintha csak i-Phone 14-ét bűvölné,
de vitathatatlanul ül, és ne menjünk el említés nélkül jobb lába tartása mellett,
R. Kiss Lenke főiskolai darabja is, miközben olvas,
Konyorcsik Jánosé is, miközben a fejét töri,
aztán jöjjön egy csodálatos ülő munkás (nekem biztosan a dobogón Laborcz Ferenc rákoskerti szobra az ülő szobrok közül),
meg ülő paraszt, férfiban
és nőben,
és gyorsan legyen még egy kofa az előző győri mellé, most Veszprémből, annál is inkább, mert Rózsa Péter Halaskofája nálam szintén az ülő szobrok dobogósai között van,
és ülő dolgozó értelmiségi, fiataltól
idősebbig,
és még idősebbig,
lépésről lépésre az emberiség kiemelkedő elméi felé, a tudós azeri vegyésztől, Juszif Mammadalijevtől,
Veres Pálnén, a nőnevelés magyarországi meghonosítóján,
a két bolgár filantrópon, Evlogi Georgieven
és Hriszto Georgieven (az adományaik által megalapított szófiai egyetem főbejáratának két oldalán),
Lechner Ödönön
és Eötvös Lorándon át
Karel Marxig (lám, Csehszlovákiában sem tudtak szabadulni a honosított keresztnevek fétisétől),
meg az emberiség legnagyobb racionalistáiig, Darwinig,
Newtonig.
És persze ezeknek a nagyszerű ülő elméknek meg értelemszerűen az emberi fantáziának a különféle teremtményeiig, nem csak a nevesíthetőeknek, mint amilyen
a kitalálójára és legfőbb filmes megszemélyesítőjére egyaránt hasonlító Szindbád
vagy Háry János (kiötlőjének, Garay Jánosnak például ilyen gyönyörű, hatalmas,
a piedesztáljára félfenékkel ülő odaadó nő jutott), hanem tucatszámra az allegóriák,
a Tudománytól
a Művészetig,
Művészettől a Tudományig,
vagy éppenséggel Művészettől
a Művészetig,
hogy végre egyetlen képbe tömöríthetően szerepeljenek mindketten —
jól megfigyelhető, hogy az ívzugszoborpárok
általában amúgy is ilyen ülő, félfekvő helyzetbe kényszerülnek, mint Róna József két párosa Veszprémben,
a timpanonszobrokhoz hasonlóan, mint az Álattan
vagy az Ásványtan az ELTE bölcsészkarának Múzeum körúti épületén Feszler Leótól,
vagy mint Pannónia a Nemzeti Múzeum homlokzatán,
meg az épületelemtartó figurák,
akiknek az üléséből kiderül, az ülés néha milyen komoly fizikai erőfeszítés –,
a Komédiától
a Tragédiáig a nagyváradi színház épülete előtt,
így vagy
úgy ülő
faunokig,
nimfák és sellők
egész kompániájáig,
levegőben egyensúlyozó bohóctól
a vak Teiresziászon,
az amszterdami Rijksmuseum kertjében ücsörgő Mercuriuson
és a sas által Pozsonyban éppen elrablott Ganümédeszen át
a méltóságos római Minerva istennőig,
földrészeket,
tengert,
egy várost
vagy mérnöki ágakat megszemélyesítő figurákig, itt egyszerre négy ülő nőig,
és megszámlálhatatlan épületdíszítő szoborig —
ide most az Astoriával szemközti
MTA-bérház címertartó párosát,
a Magyar Nemzeti Bank bejáratát két oldalról vigyázó allegória-párost, a Bőséget,
illetve a Hajózást (lám, Tóth István nemcsak ülő egyházfiakat tudott méltósággal megformálni),
ugyanitt a Bank jelképeként funkcionáló párost, Róna József munkáját,
meg az egykori Tőzsdepalota együtt ülő két alakját (a bal oldalon Hermészt, a jobb oldalon Héphaisztoszt, kereskedést és munkát, és mint a képről is látszik, egykor ez volt a Magyar Televízió székházának a főbejárata) illesztem, meg szándékosan teszek ide anonim párosokat
Budapest utcáiról, ezt például a Thököly útról,
ezt a Hungária körútról,
ezt a Csikágóból,
ezt is onnan,
ezt a Váci út legelejéről,
ezt Londonból, a régi városháza díszítőszobrai közül,
ezt pedig Rómából. 1882.
Ha eddig nem lett volna világos: itt ülnöd, halnod kell.
De hogy meghalj, meg is kell születned, ahhoz pedig anyára van szükség. Az anya–gyermek szobrok vadonatúj kategóriát nyitnak az ülő szobrok halmazában, bár a négy variáció közül az egyik, az álló anya–álló gyermek
még kis mértékben eltérő feles másodpéldány is; sőt, az álló–álló variációra példa
Kerényi Jenő szentendrei szobra is, hiszen a gyermek anyja karjában állva ül) minket most nem érdekel;
a többi variáció viszont igen, tehát az álló anya–ülő gyermek (Szandai Sándortól),
az ülő anya–ülő gyermek (Zala Györgytől,
Medgyessy Ferenctől,
Kocsis Andrástól
(Kocsis újpesti “magyar fájdalom”-allegóriája hátulról
és oldalról is),
Ungvári Lajostól,
Mikus Sándortól,
az ülést aztán tényleg klasszikusan értő Kerényi Jenőtől)
és az ülő anya–álló gyermek (Bicskei Karle Istvántól,
Kiss Sándortól, bár én ezt a szobrot címe ellenére mindig is védőnő–páciens szobornak gondoltam;
R. Kiss Lenkétől,
Ligeti Erikától,
Somogyi Józseftől) variációk nagyon is. Szülés után rögtön jön az ülés. És majd csak később a meghalás. De kit anya ült, mind csalódik végül.
És ha már csalód… család, legyen itt egy teljes ülő család is, Szegedről, Lóránt Zsuzsától.
A többiek mi magunk vagyunk. Általában nők,
néha ilyen káprázatos csodanők,
általában bronzból,
olykor egymás közt,
általában nagyszabásúan
előrenyújtott lábbal,
vagy elegánsan,
kalap alatt
ennyire unva a banánt,
aztán épp ellenkezőleg, szenvedélyesen tevékenykedve, itt éppen írás közben,
keccsel,
bájjal,
elégedetten,
behúzott lábbal,
kinyújtózva,
zölden,
zöldben,
kihívóan,
néha szomorúan,
néha szinte a felismerhetetlenségig összetörten,
mint José Simões de Almeida (1880–1950) 1912-ben készült, rettentő módra megcsonkított márványszobra,
máskor egyensúlyozva,
megbillenve,
most még nyugodtan ülve, de már leugrásra, a Szajna vizében elmerülésre készülve,
bolondozva,
virágok közt,
tudod, jó volna,
általában mészkőből, nagyszabásúan,
szintén elegánsan,
lezseren, mint Ligeti Erika lányszobra Siófokon, ugyanabban az ácsorgó megtámaszkodásban, mint fentebb Tisza István,
titokzatosan, mint ez a soha meg nem oldható rejtélyű ülő zirci lány,
elgondolkodva,
álmodozva,
egykedvűen,
vagy egyszerűen,
és még egyszerűbben,
szigorúan,
egyenesen előre nézve.
Kucs Bélának a zsánerből például egész sorozata van, 1964-ből Tatabányáról,
1968-ból Győrből,
1970-ből végre egy tényleg a könyvébe merülő lány, Sárospatakról,
mások ülnek, virágot,
korsót,
másik korsót,
lantot,
galambot,
tálat tartva,
vagy kutyát,
de azért általában könyvet,
félrefordulva tőle,
felnézve belőle,
elmerengve,
és néha már a könyv sem kell, hiszen amiről olvasni akarnánk, az úgysem annak a könyvnek a lapjain történik meg —
máskor meg éppen hogy ott.
Fejkendős nagymamának kell lenni, hogy tényleg ülő olvasók legyünk, egy fekvő nem olvasó társaságában,
vagy fejkendős nagymamának, hogy két ülve alvó gyermekről gondoskodhassunk,
vagy nagypapaszerű falusi tanítónak, hogy ülve mutassunk példát.
És ülnek napsütésre várva, ha valakinek esetleg kétsége támad, hogy hiszen ez nem is ülés,
akkor íme a bizonyíték,
és azonnal egy másik bizonyíték, Jan Hána prágai ülő lánya 1958-ból,
és bizonyítékból
sosem elég. És ülnek
kettesével, olvasnak szintén,
Strobl Alajos eredetileg a Jókai-szoborhoz készült,
és aztán a Városligetben külön szoborrá lett Olvasó lányai,
vagy mint Kovács Ferenc olvasó párosa;
vagy nem olvasnak,
mint ez a két szegedi lány,
ez a két napozó keszthelyi lány,
vagy ez a két londoni nő Frank Dobson (1886–1963) angol szobrász 1951-ben készített, de csak 1987-ben bronzba öntött és a South Banken felállított London Pride című szobrán, amely cím ismét lefordíthatatalan szójátéknak bizonyul és eredeti változatában többet mond, a “London Pride” ugyanis egy Londonban igen népszerű virág neve, Dobson elképzelése pedig az volt, hogy a két lány közötti tálba mindig ezt a virágot ültessék — vagy úgy ülnek,
akár a nagykönyvben a szobrok, Makrisz Agamemnon Nővérei a Korányi Intézet kertjében.
És aztán az ülő fiúk,
az ülő gyerekek,
kisfiúk,
meg az ülő férfiak beláthatatlanul hatalmas világa,
néha mámorosan
megrészegülve,
máskor munkában,
reménytelenül komoran, mint egy szűzlány,
aztán komolyan,
még komolyabban,
és tessék, ő tényleg olvasás közben,
egyedül, csak egy a valóságban is tényleg rebbenő madár társaságában,
büszkeséggel,
elfoglaltan,
kisebb vagy
nagyobb társaságban,
olykor szorosan a másik nem közelében,
de igen, végső soron
mindig ugyanazt a játékot játszva.
*
A poszt végére érve be kell ismernem, az amúgy engedékeny ízlésemhez mérten is túl sok negédes cukiszobor és ordító giccs keveredett a képek közé, de hát muszáj megtanulni együtt ülni a korral, amely megadatott nekünk.
*
A szobrok az említés sorrendjében a Köztérképen (a kikékített címmel szereplő szobrok fenn vannak az oldalon, a többi még nincs; a lista minden hivatkozása, ahogy a főszövegben is, külön ablakban nyílik). A listát az egyszerűbb eligazodás kedvéért a bejegyzés blokkjai szerint osztottam külön részekre.
Huszár Adolf/Mayer Ede, Keszler Adolf: Deák Ferenc-emlékmű (Budapest, Széchenyi István tér, 1887)
Engel József: Széchenyi-emlékmű (Budapest, Széchenyi István tér, 1880)
Teodor Rygier: Adam Mickiewicz-emlékmű (Krakkó, Rynek Glówni, 1955/1898)
Stefano Galletti: Cavour-emlékmű (Róma, Cavour-park, 1895)
Gabriel Davioud (1824–1881) –Élias Robert (1821–1874): IV. Péter-oszlop (Lisszabon, Rossio tér, 1870)
ifj. Mátrai Lajos: Vásárhelyi Pál (Szeged, Széchenyi tér, 1905)
Róna József: Kossuth Lajos (Szeged, Kossuth tér, 1902)
Feszler Leó/Győri Dezső: Danubius-kút (Budapest, Erzsébet tér, 1959/1883) — A képek alatt olvasható zárójeles idézet forrása.
Horvay János/Apáti Abt Sándor: Zsolnay-emlékmű (Pécs, 1907)
Vedres Márk: Béke-kút/Ifjúság kútja (Angyalföld, Tahi utca, 1961)
Telcs Ede: Kossuth Lajos (Kecskemét, 1906)
Szécsi Antal: Baross Gábor (Budapest, Baross tér, 1898)
*
Athur Strasser: A Marcus Antonius szoborcsoport (Bécs, Friedrichstrasse, 1956/1899)
Caspar von Zumbusch: Mária Terézia szobra (Bécs, 1888)
John Henry Foley/Thomas Brock: Albert herceg szobra az Albert-emlékművön (London, Kensington park, 1875). Az igen gazdagon rétegzett emlékmű teljes koncepciója George Gilbert Scott-tól származik.
Thomas Brock: Viktória-emlékmű (London, 1906–1924)
Rétfalvi Sándor: Mátyás király (Pécs, 1991)
Zala György: Erzsébet királyné (Budapest, 1986/1932)
Ligeti Miklós: Erzsébet királyné (Szeged, 1997/1907)
Engler András–Polgár Botond– Meszlényi Molnár János: Andrássy Gyula Zala György-féle lovasszobrának másolata, a talapzat keleti és nyugati oldalán a domborművekkel (Országház, 2016)
V. E. Gorevoj: I. Pál (Szentpétervár, Mérnökkastély)
Marton László: Kiskirálylány (Budapest, pesti Duna-korzó, 1990)
Pásztor János: Báthory István (Budapest, Zugló, 1958)
Lynn Chadwick: Pár a padon (London, Docklands, 1984)
Kiss Kovács Gyula: Dózsa György (Dunaújváros, 1977)
Augustus Saint-Gaudens: Abraham Lincoln: The Man (London, c. 1920)
Benedek György: Batthyány Lajos és az 1848-as első felelős kormány (Kalocsa, 2008)
Kisfaludi Strobl Zsigmond: Gróf Tisza István (Debrecen, 1926; a fényképfelvétel azon a helyen mutatja a szobrot, ahol 2000 és 2016 között állt; akkor visszahelyezték eredeti helyére, az egyetem főépülete elé)
Mircea Spataru Cornelius: Iuliu Maniu (Bukarest, Forradalom tere, 1998)
Strobl Alajos: Károlyi Sándor gróf (Budapest, Városliget, 1908)
Eugenio Maccagnani: Federico Seismit-Doda (Róma, 1919)
Farkas Ferenc: Festetics György (Keszthely, Fő tér, 2006)
Mészáros Attila: Gróf Teleki László (Budapest, Teleki tér, 2014)
Paulikovics Iván: Habsburg Frigyes (Mosonmagyaróvár, 2006)
Horváth Géza: Lorántffy Zsuzsanna (Sárospatak, Iskolakert, 1931)
Ismertlen szobrász díszítőszobrai a váci városházán (1761)
André-Joseph Allar: Justitia (Róma, Igazságügyi Palota, 1910)
A két ókori rétor szobráról nem sikerült adatokat találnom.
Tóth István: Szaniszló Ferenc (Nagyvárad, 1896)
Tóth István: Szily János (Szombathely, 1909)
Lukácsy Lajos: Festetics György szobrának mellékalakjai (Keszthely, Kastélypark, 1967/1902. A szobor a második világháború végéig a keszthelyi főtéren azon a helyen állt, ahol most a fentebb látható Festetics-szobor, Farkas Ferenc munkája ül. A köztes időben Festetics a szovjet hősi emlékműnek adta át előzékenyen a helyét.)
Róna József: Festészet (Budapest, Mai Manó ház, 1894)
Róna József: Fényképészet (Budapest, Mai Manó ház, 1894)
*
Strobl Alajos: Erkel Ferenc (Budapest, Operaház, 1885)
Strobl Alajos: Liszt Ferenc (Budapest, Operaház, 1885)
Marton László: Liszt Ferenc (Budapest, Liszt Ferenc tér, 1986)
Strobl Alajos: Liszt Ferenc (Budapest, Zeneakadémia, 1907)
Varga Imre: Liszt Ferenc (Pécs, Püspöki Palota erkélye, 1983)
Varga Imre: Kodály Zoltán (A szobor Kodály születésének 100. évfordulójára, 1982-ben készült, ekkor állították fel az Európa-ligetben; környezete azonban leromlott, a szobrot megrongálták, és 2003-ban, abban bízva, hogy jobban szem előtt lesz, áthelyezték a Várszínház/Karmelita kolostor melletti Püspökkertbe. A Karmelita kolostor azonban új funkciót és új lakót kapott, a szobrot 2016-ban tehát visszavitték eredeti helyére. A felvétel a szobor püspökkerti időszakában készült.)
Varga Imre: Kálmán Imre (Siófok, 1997)
Veres Gábor: Kálmán Imre (Budapest, Nagymező utca, 2007)
Rudolf Weyr: Johannes Brahms (Bécs, 1908)
Ion Jalea: George Enescu (Bukarest, 1971)
Bezerédi Gyula: Tinódi Lantos Sebestyén (Budapest, Népliget, 1955/1907)
Pusztai Ágoston: Tinódi Lantos Sebestyén (Eger, 2002)
António Augusto da Costa Motta: António Ribeiro Chiado (Lisszabon. 1925)
*
Ligeti Miklós: Anonymus (Budapest, Városliget, 1903)
Edmund Hellmer: Goethe (Bécs, 1900) A Faust I. részéből való idézet a Kálnoky László–Jékely Zoltán féle fordításban: “Fakó minden teória, /
s a lét aranyló fája zöld.”
Kallós Ede: Kölcsey Ferenc (Budapest, 1974/1939)
Rátonyi József: Kölcsey Ferenc (Debrecen, 2002/1978)
Kallós Ede-Telcs Ede: Vörösmarty Mihály (Budapest, 1908)
Ivan Mikitjuk: Tarasz Sevcsenko (Budapest, 2007)
Strobl Alajos: Arany János (Budapest, Múzeumkert, 1893)
Ligeti Miklós: Csongor (Budavár, 1903)
Ligeti Miklós: Tünde (Budavár, 1903)
Nyikolaj Andrejevics Andrejev (1873–1932): Osztrovszkij (Moszkva, 1929)
Strobl Alajos: Jókai Mór (Budapest, 1921)
Berecz Gyula: Jókai Mór (Révkomárom, 1952/1937)
Jozef Pospíšil és Vojtech Ihriský: Pavol Országh-Hviezdoslav (Pozsony, Sétatér, 1937)
Margó Ede: Pósa Lajos (Budapest, Városliget, 1930)
Mirza Alakbar Sabir (Baku) — Egyik bakui szobromnál sem sikerült ráakadnom a szobrászra és a felállítási évre.
Csorba Géza: Ady Endre síremléke (Kerepesi úti temető, 1930)
Melocco Miklós: Ady Endre (Tatabánya, 1997/1976)
Deák Árpád: Holnaposok (Nagyvárad, 2012)
Bíró Lajos: Ady és Otilia Marchis (Nagykároly, 2015)
Varga Tamás: Karinthy Frigyes (Siófok, 1998)
Varga Imre: Az öreg Krúdy (Siófok, 2004)
Lelkes Márk–Máthé Krisztián: Krúdy Gyula (Budapest, Duna utca, 2021)
Mate Čvrljak: James Joyce az Uliksban (Pula, Café Uliks, 2003)
António Augusto Lagoa Henriques: Fernando Pessoa (Lisszabon, Café A Brasileira, 1988)
Marton László: A Dunánál — József Attila szobra (2014/1980)
Varga Imre: Arthur Koestler (Budapest, Városligeti fasor, 2009)
Csíkszentmihályi Róbert: Németh László (Budapest, Pasarét, 2006)
Veres Gábor: Weöres Sándor (Szombathely, 2007)
*
Edmund Hellmer: A festészet allegóriája (Bécs, Kunsthistorisches Museum, 1882 körül)
Johannes Benk: A szobrászat allegóriája (Bécs, Kunsthistorisches Museum, 1882 körül)
Trischler Ferenc: Rippl-Rónai József szamárfogatos kordéján (Kaposvár, 2009)
Meszlényi János: Mednyánszky László (Pesterzsébet, Gaál Imre Galéria udvara)
Varga Imre: Czóbel Béla (Siófok, 2005/1977)
Szabados Béla: Festőlány (Szentendre, 1960)
Varga Tamás: Varga Imre (Siófok, 2021)
Szabolcs Péter: Sakkozók (Zalaegerszeg, 2016)
Mihály Gábor: Kerékpározók (1993; a mű ideiglenesen több helyen is állt, a fényképet a szoborról 2019 januárjában készítettem a félévről félévre változó gyűjteményű Stefánia Szoborparkban)
Szorcsik Lajos: Az ügető hajtó (Budapest, Aréna Pláza, 2010)
Paulikovics Iván: Nosztalgia egy letűnt kor után (Győr, 1997)
Fülöp Elemér: Diákok hősi emlékműve (Budapest, Izabella utca, 1937)
Alekszander Taratinov–Mihail Dronov: Az éjjeli őrjárat (Amszterdam, Rembrandt tér, 2006)
Cser Károly: I. világháború hősi halottainak váci emlékműve (Vác, 2015/1933)
Strobl Alajos: Pospischil öntőmunkás (Öntödei Múzeum, 1971 — Az 1913-ban állított Mechwart András-emlékmű a háború után egyetlen viszonylagos épségben megmaradt és helyreállított darabja)
Beck András: Olvasó munkás (Csepel, 1951)
Központi szökőkút (Székelyudvarhely, 1957; Orbán Áron: Favágó — Székely József: Bokályfestőnő)
R. Kiss Lenke: Ülő munkás (Budapest, Zugló, Zeneiskola, 1962)
Konyorcsik János: Ülő munkás (Budapest, Mátyásföld, 1964)
Laborcz Ferenc: Ülő munkás (2008/1980)
Martsa István: Ülő paraszt férfi (Rákoskeresztúr/Rákosmente, 1969)
Garami László: Tejfölös kofa (Győr, 1962)
Rózsa Péter: Halaskofa (Veszprém, 1967)
Vasas Károly: Tanulópár (Budapest, Hungária krt-i irodaház, 2010/1967)
Farkas Ferenc: Filozófus (A képeket róla 2018 januárjában készítettem a félévről félévre változó gyűjteményű Stefánia Szoborparkban)
Varga Imre: Professzor (Siófok, 1977/1971)
Juszif Mammadalijev akadémikus szobra (Baku)
Kiss György: Veres Pálné (Budapest, Veres Pálné utca, 2007/1906)
Kirill Sivarov (1887–1938): Evlogi Georgiev és Hriszto Georgiev (Szófia, Kirill Ohradszki Egyetem, 1934)
Farkas Béla: Lechner Ödön (Budapest, Iparművészeti Múzeum előtt, 1948/1936)
Rieger Tibor: Báró Eötvös Loránd (Budapest, Gesztenyés, 2020/2021)
Karel Kuneš Jr. (1920–1997): Karel Marx (Karlovy Vary, 1988)
Joseph Edgar Boehm: Charles Darwin (London, Természettudományi Múzeum)
Eduardo Luigi Paolozzi: Newton (London, British Library, 1998)
*
Szanyi Péter: Szindbád, a hajós (Budapest, Óbuda, 2013)
Adorjáni Endre: Háry János (Szekszárd, 2007)
Szárnovszky Ferenc-Köllő Miklós: Garay János (Szekszárd, 1898; a nőalak megformálása Köllő Miklós munkája)
Grantner Jenő: A Klebelsberg-emlékmű két allegorikus mellékalakja (Budapest, Villányi út, 2001/1939)
Rafael Monti–Ludwig Schaller: A Nemzeti Múzeum timpanonjának díszítőszobrai, balról a második és harmadik alak (Budapest, 1842)
Petridesz János: A mai Millennium Háza díszítőszobrai (Budapest, Városliget, 1885)
Róna József: A veszprémi megyeháza épületdíszei (1887)
Feszler Leó: Álattan (Budapest, Múzeum krt, 1885)
Feszler Leó: Ásványtan (Budapest, Múzeum krt, 1885)
Rafael Monti–Ludwig Schaller: A Nemzeti Múzeum timpanonjának díszítőszobrai, Pannónia a kompozíció középső alakja (Budapest, 1842)
Maróti Géza: Az egykori Pesti Hazai Első Takarékpénztár palotájának két dísze (Budapest, Türr István utca, 1915)
Mayer Ede: Dráma és Vígjáték allegóriája a Nagyváradi Színház kocsifeljáróján (1900)
Kerényi Jenő: Legenda (Szentendre, 1978)
Kerényi Jenő: Sellők (Budapest, Városliget, 1978)
Kerényi Jenő: Faun és nimfák (Győr, 1970)
Kocsis Balázs–Molnár László: Mujkó, a király bolondja (Székesfehérvár, 2007)
Oláh Mátyás László: Teiresziász (Kossuth téri metrómegálló, 2005)
Hat kontinens. (Párizs, Museum d’Orsay, 1878) A hat földrész-szobor hat szobrász külön munkája:
Dél-Amerika: Aimé Millet (1819–1891)
Ázsia: Alexandre Falguiere (1831–1900)
Óceánia: Mathurin Moreau (1822–1912)
Európa: Alexandre Schoenewerk (1820–1855)
Észak-Amerika: Ernest-Eugene Hiolle (1834–1886)
Afrika: Eugene Delaplanche (1831–1891)
Pietro Canonica: A Tirrén-tenger allegóriája (Róma, 1925)
Tar István: Budapesti lány (Gellérthegy, 1965)
A Műszaki Egyetem főépületének bejáratánál lévő négy ülő női szobrot Senyei Károly mintázta, 1909-ben állították fel őket az egyetemen folyó négy kar allegorikus reprezentánsaiként. Budapest ostroma során a szobrok menthetetlenül megsérültek, 2007-ben eredeti minták híján, fényképfelvételek alapján faragták újra őket. Balról jobbra: Vegyészet (Polgár Botond, Klosz Orsolya), Építészet (Kulcsár Írisz, Kotormán Patrik), Mérnöki tudományok (Máthé Krisztián, Gilly Tamás, Nagy Sándor Zoltán), Gépészet (Engler András, Kontur András, Sólyom Attila)
Ferdinand Leenhoff: Mercurius (Amszterdam, Rijksmuseum kertje, 1898)
Victor Tilgner: Ganümédész-kút (Pozsony, Nemzeti Színház, 1888)
Minerva Rómában, a Piazza del Campidoglión. Többet nem tudtam kideríteni a bronzból és márványből készült szoborról.
Pásztor János: Az egykori MTA-bérház díszítőszobrai (Budapest, Károly krt, 1939)
Tóth István: A Magyar Nemzeti Bank allegorikus nőalakjai — Bőség, Hajózás (Budapest, Szabadság tér, 1905)
Róna József: A Magyar Nemzeti Bank jelképe (Budapest, Szabadság tér, 1904)
Langer Ignác: Hermész és Héphaisztosz (Budapest, Szabadság tér, 1905)
Az itt következő hét páros épületdísz alkotója azonosítatlan.
*
Horvay János: Orvosok hősi emlékműve (Budapest, Üllői út, 1942)
Somogyi József: Anya gyermekével (Budapest, Rózsadomb, 1965)
Somogyi József: Anya gyermekkel (Budapest, Kossuth téri metrómegálló, 1972)
Kerényi Jenő: Anya gyermekkel (Szentendre, 1978)
Szandai Sándor: Anya gyermekkel (Budapest, Zugló, 1955)
Zala György: Fél a baba (Budapest, Kőbánya, 1936)
Medgyessy Ferenc: Szoptató anya (Budapest, Pesterzsébet, 1962)
Kocsis András: Anya gyermekkel/Magyar fájdalom (Budapest, Újpest, 2010/1937)
Ungvári Lajos: Anya gyermekével (Pesterzsébet, 1958)
Mikus Sándor: Szoptató anya (Budapest, Zugló, 1967)
Kerényi Jenő: Anya gyermekkel (Budapest, Újbuda, 2000/1980)
Bicskei Karle István: Anya gyermekeivel (Szeged, Női klinika, 1940)
Kiss Sándor: Anya gyermekével (Budapest, Heim Pál Kórház, 1960)
R. Kiss Lenke: Anya gyermekével/Anyaság (Mosonmagyaróvár, 2006/1966)
Ligeti Erika: Anya gyermekével (Budapest, II-es számú szülészeti klinika, 1975)
Somogyi József: Család (Budapest, Óbuda, 1963)
Lóránt Zsuzsa: Család (Szeged, Korányi fasor, 1992)
*
Fischer György: Ivókút (Zalaegerszeg, Európa tér, 1999)
Ferenczy Béni: Ülő nő (Budapest, 1961)
Szabó György: Sellő (Nagykőrös, 2011)
Grantner Jenő: Ülő nő (Tatabánya, 1959)
Debreczeny Tihamér: Merengő (Debrecen, Déri kert, 1930)
Lapis András: Kalap alatt (Szeged, Korányi fasor, 1992)
Horváth Géza: Vasile Lascăr (Bukarest, 1908)
Csikász Imre: Ülő lány (Budapest, Kiscelli Múzeum udvara, 1954/1932)
Radó Károly: Női akt (Debrecen, Egyetemi szökőkút, 1964)
Kiss Kovács Gyula: A véradó szobra (Budapest, Diószegi út, 1964)
Petri Lajos: Bánat (Budapest, Kiscelli Múzeum udvara, 1983)
Ács József: Ülő lány (Tiszaújváros, 1970)
Ungvári Lajos: Napozó nő (Tiszaújváros, 1967)
Garami László: Női akt (Várpalota, 1960)
José Simões de Almeida: Ébredés (Lisszabon, Jardim da Estrela, 1912)
Kiss Kovács Gyula: Ülő leány (Budapest, Kerepesi úti lakótelep, 1958)
Lesenyei Márta: Kútplasztika (Balatonszemes, 1977)
Georges Récipon (1832–1898): A Szajna nimfái (Párizs, III. Sándor híd, 1900)
Marton László: Kútfigura (Mosonmagyaróvár, 1966)
Kiss Kovács Gyula: Ülő nő (Budapest, Budafok, 1967)
Völgyesi István: Ülő nő (Rákosmente, 1961)
Ligeti Erika: Merengő kislány (1996/1964)
Azonosítatlan mészkő ülő szobor, Zirc
Andrássy Kurta János: Álmodozó (Budapest, Maglódi úti kórház, 1971)
Szomor László: Szendergő (Pesterzsébet, 1970)
Kalló Viktor: Ülő nő (Tihany, 1963)
Csontos László: Ülő nő lepellel (Budapest, Lágymányos, 1960)
Somogyi Árpád: Ülő nő (Berekfürdő, 1966)
Veszprémi Imre: Ülő nő (Keszthely, 1968)
Lesenyei Márta: Napba néző (Salgótarján, 1970)
Tar István: Ülő nő (Budapest, József Attila lakótelep, 1967)
Kucs Béla: Ülő nő (Tatabánya, 1964)
Kucs Béla: Ülő nő (Győr, Győrsziget, 1968)
Kucs Béla: Olvasó nő (Sárospatak, 1976)
Madarassy Walter: Ágat tartó nő (Debrecen, Egyetemi szökőkút, 1964)
Somogyi Árpád: Nő korsóval (Budapest, Kerepesi úti lakótelep, 1958)
Mikus Sándor: Ülő nő korsóval (Veszprém, 1967/1963)
Medgyessy Ferenc: Éneklő leány (Balatonfüred, 1957)
Gádor Magda: Galambot etető lány (Szarvas, 1966)
Kárpáti Anna: Pihenő nő (Balatonalmádi, 1962)
Raffay Dávid: Kutyás lány (Budapest, Duna-korzó, 2007)
Marton László: Olvasó nő (Szigliget, 1968)
Kárpáti Anna: Judit-szobor (Budapest, Újlipótváros, 1962)
Somogyi Árpád: Nő könyvvel (Veszprém, Pannon Egyetem főépülete, 1961)
Kovács Ferenc: Olvasó lány (Budapest, Angyalföld, 1963)
Osváth Mária: Ülő nő (Fonyód, 1962)
Lio Gangeri (1845–1913): Marco Minghetti emlékműve (Róma, 1895)
Horvay János: Gárdonyi Géza szobrának mellékalakjai (Budapest, 1932)
Gárdos Aladár: Elhagyottak szobra (Budapest, Horváth Mihály tér, 1932)
Kincses Mária: Ismeretlen paraszttanító szobra (Gyenesdiás, 1967)
Farkas Ferenc: Napfürdő (A képeket róla 2018 januárjában készítettem a félévről félévre változó gyűjteményű Stefánia Szoborparkban)
Jan Hána: Ülő lány (Prága, Kampa-sziget, 1958)
Horváth Géza: Ifjúság kútja (Budapest, Városliget, 1928)
R. Kiss Lenke: Olvasó lányok (Tatabánya, 1969)
Strobl Alajos: Olvasó lányok (Budapest, Városliget, 1929)
Kovács Ferenc: Olvasó lányok (Budapest, Villányi út, 1954)
Tóth Valéria: Tisza-parti lányok (Szeged, 1984)
Tar István: Napozók (Keszthely, 1967)
Frank Dobson: London Pride (London, South Bank, 1987)
Makrisz Agamemnon: Nővérek (Budapest, Korányi Intézet parkja, 1970)
*
Gádor Magda: Ülő fiú (Feneketlen-tó, 1961)
A szőke, kékszemű kerámia kisfiút képtelen voltam újra azonosítani, de ugyanő a főszereplője ennek a faviccnek.
Szanyi Péter: Bacchus-kút (Tokaj, 1990)
Franz Barwig Jr (1903–1985): Salzschiffer (Bécs, Concordia-Hof, 1958)
Pató Róza: Pihenő fiú (Nagykanizsa, 1969)
Kárpáti Anna: Néger fiú (Budapest, Lágymányos, 1967)
Ungvári Lajos: Napozó férfi (Debrecen, Egyetemi szökőkút, 1965)
Osváth Mária: Olvasó fiú (Budapest, Angyalföld, 1964)
Charles Henry Mabey (1836–1912): The Boy (London, St James Park, 1863)
Andrássy Kurta János: Ülő férfi (Budapest, Korányi Intézet, 1962)
Duane Hanson (1925–1996): The Jogger (1983–1984) A mű 2004-ben a Saatchi Gallery állandó kiállításán volt így látható a londoni régi városházán.
Giles Penny: Két férfi egy padon (London, Docklands, 1999)
Barta Lajos: Fürdőzők (Tatabánya, 1960)
Matei Aurél: Játszó gyerekek (Budapest, Lágymányos, 1956)
Konyorcsik János: Napozók (Budapest, Rózsadomb, 1968)
Rátonyi József: Szerelmespár (Nyíregyháza, 1983)
ifj. Blaskó János: Faunok-szökőkút (Szombathely, 2006)
Csak a képre emlékezem 
Egy gondolat a(z) “Ülve-főve” című bejegyzésnél